LSD: nem tudhatod, hogy segít vagy elpusztít – 85 éve fedezték fel a szert

–

Az LSD felfedezése

Albert Hofmann 1929-ben szerzett kémiai diplomát, majd a Sandoz gyógyszergyártó cég csapatához csatlakozott kutatóként. Szakterülete a gyógynövények és gombák voltak: hasznos kémiai vegyületeket nyert ki növényekből, és megpróbálta mesterségesen előállítani őket.

1935-ben Hofmann elkezdte kutatni az anyarozst, a rozsban növő gombát. Az anyarozsnak hosszú és meglehetősen kellemetlen története van: a bábák hagyományosan a szülési fájdalmak enyhítésére használták, de az adagolásban elkövetett legkisebb hiba is súlyos mérgezéshez vezetett.

A XX. század elején a vegyészeknek sikerült kivonniuk a gombából a hatóanyagot, az ergotamint, amit a Sandoz nőgyógyászati panaszok kezelésére szolgáló gyógyszerként kezdett forgalmazni.

Néhány évvel a szer sikere után, részben a technológia fejlődésének köszönhetően, Albert Hofmann úgy döntött, hogy visszatér a gomba kutatásához – ám nem volt könnyű dolga.

Az ergotamin nagyon érzékeny vegyület, amely könnyen bomlik, előállítása pedig meglehetősen drága. Amikor Hofmann fél gramm ergotamint kért a kutatás megkezdéséhez, a felettese a költségekre hivatkozva nem engedélyezte a beszerzést, ezért a kutató úgy döntött, hogy kissé más típusú ergotaminnal dolgozik majd – egy olyan vegyülettel, amely további finomítási folyamatot igényelt, de sokkal olcsóbb volt.

A kompromisszum szerencsésnek bizonyult, az extra finomítási folyamat során ugyanis Hofmann rájött, hogy az a molekula, amit addig az ergot aktív komponensének gondoltak, valójában több molekula keveréke. Izolálta ezeket a molekulákat, és azonosította azt, amely a gomba összes aktív vegyületének alapját képezte: a lizergsav-dietilamidot, vagyis az LSD-t.

Hofmann rövid időn belül megtanulta, hogyan lehet a lizergsavat mesterségesen előállítani

Más vegyületekkel kombinálva kezdett kísérletezni vele, célja pedig az volt, hogy olyan vegyületet találjon, amely képes stimulálni a légző- és érrendszert. Minden egyes általa létrehozott kombináció számozott volt: LSD-1, LSD-2, és így tovább.

Az LSD-25 kombináció nem volt túl sikeres: a technikusok, akik patkánylaborokban tesztelték, arról számoltak be Hofmann-nak, hogy a vegyület légző- és érrendszerre gyakorolt hatása csekély volt.

És bár a jelentés megemlítette, hogy az állatok „kissé nyugtalannak” tűntek, Hofmann félretette ezt a vegyületet, és más kutatások irányába fordult. 

Öt évvel később, miközben ismét az LSD-25-ön dolgozott, különös szédülés kerítette hatalmába. Korán elhagyta a labort, hazament pihenni, ám ahogy az ágyba feküdt, úgy érezte, mintha álmodna. Furcsa képeket, alakzatokat és csillogó színeket látott, két órával később azonban már nyoma sem volt a látomásoknak. Hofmann biztos volt benne, hogy az LSD-25-nek köze van ezekhez az érzésekhez, de nem értette, hogyan lehetséges ilyesmi. Az egyetlen valószínű magyarázat, hogy az anyag maradványai az ujjaira tapadtak, és véletlenül a szájához ért velük.

Szorongás, szemrángás és nevetés

A kutató úgy döntött, meggyőződik arról, valóban az LSD-25 volt-e a hallucinációinak a forrása.

Ennek egyetlen módja az volt, hogy újra megpróbálta lenyelni, ezúttal ellenőrzött körülmények között. Az általa választott mennyiség a lehető legkisebb volt: 250 mikrogramm, ami egy homokszem súlyának nagyjából a tizede. Hofmann biztos volt benne, hogy egy ilyen kis mennyiség nem lehet veszélyes, úgyhogy az anyagot vízbe keverte és megitta.

Negyven perccel később a szer beütött, Hofmannon pedig szédülés, enyhe szorongásérzet, szemrángás és erős nevetéskényszer lett úrrá.

Asszisztense ijedtében orvost hívott, aki megvizsgálta Hofmannt, majd vállat vont. Minden normális volt, magyarázta: a pupillák kissé kitágultak, de ezen kívül semmilyen tünetet nem látott, Hofmann pulzusa, légzése és vérnyomása is normális volt.

Ma már a Hofmannéhoz hasonló „rossz tripet” átélő emberek esetében a kezelési módszer az, hogy elszigetelik őket egy csendes szobában, minden külső inger nélkül. Szerencsére Hofmann orvosa pontosan ezt tette: lefektette őt a csendes hálószobában, és megfigyelés alatt tartotta. Lassan, de biztosan elmúlt az LSD hatása, és a „rossz trip” átadta a helyét egy kellemesebb élménynek.

Amikor Hofmann később jelentést írt a feletteseinek, már tudta, hogy valami fontosat talált: az LSD hatása más volt, mint bármelyik drogé, amellyel korábban találkozott, a Sandoz vezetői pedig úgy gondolták, hogy erős gyógyszer került a kezükbe – már csak a megfelelő betegséget kellett megtalálniuk hozzá.

A Sandoz az LSD-t világszerte pszichiáterek ezreinek osztotta szét ingyen

Az egyik feltételezés az volt, hogy az LSD „pszichotomimetikus drogként” használható, vagyis olyanként, amely átmenetileg a pszichotikus állapot tüneteit, például hallucinációkat és a mentális kontroll elvesztését okozza.

A Sandoz erősen ajánlotta a pszichiátereknek, hogy mielőtt pácienseiknek adnák az LSD-t, próbálják ki magukon, hogy megtapasztalják, milyen érzés „őrültnek” lenni – legalább néhány órára.

Az 1940-es évektől az 1970-es évekig több ezer cikket írtak az LSD-ről és annak lehetőségéről, hogy segíthet az alkoholizmusból való felépülésben, a kreativitásra gyakorolt hatásáról, a szorongás, az érzelmi blokkok kezeléséről és még sok másról. Pszichiáterek kísérleteztek az új droggal, próbálták kitalálni a felhasználási lehetőségeit. Egy ilyen – igen ellentmondásos – kísérletre 1962-ben került sor.

Louis West, az Oklahomai Egyetem pszichiátere úgy döntött, hogy kipróbálja, vajon az LSD mesterségesen előidézhet-e agressziót egy egyébként békés elefántban. Kísérletére az oklahomai állatkertben került sor: Tusko, az elefánt egy nagyobb dózisnyi LSD-t kapott, és bár a kutatók vad viselkedésre és erőszakra számítottak, az eredmény ennek éppen az ellenkezője lett. Tusko elvesztette az egyensúlyát, és bár nőstény társa megpróbálta megtartani, az állat végül összeesett, és a földre zuhant.

Erős epilepsziás rohamot kapott, míg West végül úgy döntött, hogy az LSD hatásának semlegesítése érdekében antipszichotikus gyógyszert ad az állatnak. A reszketés elmúlt, de Tusko alig két órával később elpusztult.

Westet erősen bírálták a kísérletéért. Egyes kutatók azt állították, hogy rosszul számította ki az adagot: körülbelül 300 milligramm LSD-t fecskendezett be – háromezerszer többet, mint az emberek számára szokásos adag. Bár egy elefánt átlagosan három tonnát nyom, az agya csak háromszor-négyszer nagyobb, mint az emberi agy, ez pedig döntő szempont a dózis kiszámításakor. Még az antipszichotikus gyógyszer adagját is eltúlozták, és talán ez volt az, ami valójában megölte az állatot. A Tuskón végzett kísérlet azonban, bármennyire felháborító és szükségtelen volt is, meg sem közelíti egy másik, körülbelül ugyanebben az időben végzett kísérlet kegyetlenségét.

Brutális, embereken végzett kísérletek

A koreai háborúban fogságba esett amerikai katonák egy része szörnyű fizikai és pszichológiai kínzásokon ment keresztül. Fogvatartóik megpróbálták őket lelkileg megtörni, és titkos katonai információkat kicsikarni belőlük. A CIA attól tartott, hogy a Szovjetunió és szövetségesei fejlett agymosási technikákat próbálnak kifejleszteni, hogy a hadifoglyokat „átprogramozzák”, és kettős ügynökökké változtassák őket.

Az LSD pszichotomimetikus gyógyszerként való használhatósága felkeltette a CIA érdeklődését, így 1953-ban szigorúan titkos kísérletbe kezdtek, ami később az MK-Ultra nevet kapta.

A kísérlet során az LSD-t és más ismertebb technikákat, például a teljes izolációt és a hipnózist tesztelték mint az érzelmi és mentális stressz előidézésének módjait. Ebben a több millió dolláros projektben több tucat egyetem és kutatóintézet vett részt, és mivel az MK-Ultra egy szigorúan titkos kísérlet volt, külső felügyeletet nem engedélyeztek – ez pedig lehetővé tette a CIA-nak, hogy olyan kísérleteket hajtson végre, amelyeket a legtöbb ember nehezen tudna elképzelni egy modern demokráciában.

Az egyik leghírhedtebb kísérlet dr. Donald Cameron kanadai pszichiáter nevéhez fűződik. Cameron, aki a CIA-nak dolgozott, megalkotta a „Pszichikus vezetés” elnevezésű elméletét, amelyről azt remélte, hogy segít az olyan mentális betegségek kezelésében, mint a skizofrénia vagy a depresszió. Ezen elmélet szerint átprogramozhatja az agyat a traumás emlékek törlésével és más, kellemesebb emlékekkel való helyettesítésével.

A CIA finanszírozta Cameron kutatását, remélve, hogy az „újraprogramozás” részt más célokra is felhasználhatják majd.

A kísérletet olyan embereken hajtották végre, akik pszichiátriai kezelés alatt álltak, így nem tudtak ellenállni a rajtuk végzett vizsgálatoknak. A betegek egy része hétköznapi ember volt, akiket „kisebb” problémák, például szülés utáni depresszió vagy szorongásos rohamok következtében fogadtak be. Cameron nagy adag inzulint adott be a betegeknek, amitől hetekig kómába estek. Más kísérletekben a normálisan megengedett maximális mennyiségnél harmincszor nagyobb feszültséggel elektrosokkolta pácienseit. Az LSD is fontos szerepet játszott ezekben a kísérletekben: Cameron elkábította a betegeket, és arra kényszerítette őket, hogy újra és újra hallgassák meg a pozitív üzeneteket, napokon és heteken keresztül.

Az MK-Ultra tíz évig zajlott, mígnem a CIA arra a következtetésre jutott, hogy az LSD-t nem lehet hatékony pszichológiai fegyverként alkalmazni, mivel a hatása gyakran kiszámíthatatlan, és nem lehet megjósolni egy adott ember agyára gyakorolt hatását. 

Az 1950-es években sorra nyíltak meg a világ különböző pontjain az LSD-klinikák

Az LSD kikerült a laboratóriumokból, és egy időre a szórakozás megkerülhetetlen eszközévé vált. Jellemzően az Egyesült Államok nyugati partvidékén, a San Francisco-öböl környékén élő hippik körében vált népszerűvé. Részben a kutatási eredményeknek, részben pedig az emberek tapasztalatainak tulajdoníthatóan népszerűsége az 1970-es évek óta jelentősen csökkent.

Meglepő módon azonban az LSD iránti tudományos érdeklődés jelentősen fellendült. Az 1960-as években végzett kutatások napjainkban a modern tudományos mércéhez képest gyenge lábakon állnak: sok régi kísérlet tele volt olyan módszertani hibákkal, mint például a megfelelő ellenőrzés hiánya.

Ma viszont a kutatók olyan technológiák és módszertanok birtokában vannak, amelyek lehetővé teszik az LSD biztonságosabb vizsgálatát.

Az LSD-ről ma már tudjuk, hogy kétarcú szer. Egyrészt megváltoztathatja az emberek felfogását, és pozitív, életet megváltoztató élményekkel gazdagíthatja őket, ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy képes segíteni az akut mentális problémákon, például a PTSD-n és a szorongáson. Több szakember, köztük dr. Máté Gábor és Feldmár András is vallja, hogy bizonyos esetekben, szigorúan kontrollált körülmények között, speciálisan képzett pszichoterapeuták vezetésével hatékony lehet a hallucinogének gyógyszerként való alkalmazása. 

A folyamatban lévő vizsgálatok ellenére azonban ezek a szerek egyelőre a tiltott drogok listáját erősítik, hiszen sok esetben a pszichotikus hatások, amelyek a használata során jelentkezhetnek, pusztítók lehetnek. Az évtizedes kutatások és találgatások nyomán egyelőre annyi világos, az LSD nem „jó” vagy „rossz” drog – hiszen a hatása kiszámíthatatlan.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jun

Mózes Zsófi