Az arany összekovácsolhatja a megkérgesedett férfiakat? – Megnéztük a Testvérlövészeket

– 

Ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján,

szól a mondás, én azonban pont a zseniális illusztrációjú borítója és belső dizájnja miatt vásároltam meg annak idején a kanadai Patrick deWitt második regényét egy angol használt könyveket árusító boltban. Az ígéretes külcsín ezúttal roppant okosan és szórakoztatóan megírt belbecset is takart, nem kellett csalódnom. DeWittnek sem, akit nagy sikerű könyvéért Man Booker díjra jelöltek, és roppant hamar eldőlt, hogy film is készül majd a történetből – bár annak forgatókönyvét nem ő írta, hiába forgatókönyvíró ő maga is.

Az asztalos apától származó DeWitt rendhagyó módon sajátította el a szakmáját, nem nagy mesterektől vagy iskolákban, hanem autodidakta módon tanult meg regényt írni, részben úgy, hogy az általa kedvelt műveket elemezte, részben pedig a környezetében található emberek szinte már természetbúvári szemlélésével. És mivel jó ideig egy bár pultjánál dolgozott éjszakánként, az ihletadó alapanyag igencsak gazdag lehetett. Mindemellett úgy érzi, igazán a második regénye, a Testvérlövészek tette őt íróvá. „Bizonyos szerzők lenézik a cselekményt, és azt hiszem, én is ilyen voltam. A Testvérlövészek azonban megváltoztatott. Most két cél lebeg előttem. Az egyik, hogy olyan művet hozzak létre, ami a nyelv, a szavak szintjén gyönyörűen van megalkotva. De emellett szeretném, ha az olvasó nem tudná letenni a könyvet, mert egyre izgatja, mi fog történni a következő oldalon. Ha ez a kettő összejön, akkor elégedett vagyok.”

Hú, de sötét

És mi is elégedettek lehetünk, nézőként. Úgy csalogat be a film az aranyláztól égő vadnyugat veszélyes világába, és azon belül egyre mélyebbre a főszereplők lelkébe, hogy folyamatosan a székhez szegez. Nem önti le romantikus mázzal ezt az embertelen életet, nem csinál úgy, mintha szexi dolog lenne cowboynak lenni, ahol nincs más, csak a kies távolba meredő borostás férfi a nyeregben, meg a szabad, soha véget nem érő préri. Sőt. Már rögtön az első képkockák mélyen érzékeltetik, milyen is lehetett a valóságban egy igazi éjszakai rajtaütés: tök sötét és kaotikus, ahol fényforrást legfeljebb az eldördülő pisztolyok adnak, és ahol könnyen drámai fordulatot is vehetnek az események. Ez az éjsötét, kiszámíthatatlan, kissé melankolikus hangulat jellemző az egész filmre, amit remekül ellenpontoz annak stílusosan fekete humora.

Göc-göc

Már a cím maga is egy vicc. Testvérlövészeknek fordították az amúgy ennél jóval frappánsabb angol eredetit, hiszen a két marcona vadnyugati bérgyilkos vezetékneve eredetileg Nővérek. Charlie és Eli Sistersnek ezzel a macsó körökben nem túl meggyőző titulussal kell létrehozniuk a félelemkeltő brandjüket egy olyan közegben, ahol csak az maradhat életben (egy kicsivel tovább), aki gátlástalanabbul tudja előrántani a fegyverét. Amit úton-útfélen meg is kell tenni, miközben a két fivér igyekszik elvégezni a főnökük által rájuk bízott munkát: utolérni és megölni (de előtte jó alaposan megkínozni) a furcsa kis emberkét, Hermann Kermit Warmot. Warmnak ugyanis van egy korszakalkotó felfedezése, amivel egy csapásra fel lehetne turbózni az aranymosás fáradságos és hosszadalmas műveletét. A fivéreket bosszantóan tudálékos leveleivel segíti a nyomozó John Morris (Jake Gyllenhaal ezúttal is brillírozik a cowboykalapjában), aki pár nappal előttük járva igyekszik becserkészni a mit sem sejtő vegyészt.

Kerek karakterek, mély beszélgetések

A humor mellett a mozi másik hatalmas erénye az apró mozzanatokból, és a ló hátán, a kocsma mélyén vagy a tűz mellett elmormogott párbeszédekből felépülő komplex karakterek, és a köztük lévő kapcsolat.

Eli a testvérpár két lábon járó lelkiismerete, aki gondol a jövőre, hosszú távú tervei és romantikus vágyai vannak, amiket az öccse rendszerint gúnyos horkantással honorál, hiszen a cowboyokat idő előtt lelövik, ugye. Eli az, aki kíváncsi az új dolgokra, haladni szeretne a korral, így például ő a szatócsboltban megveszi magának a furcsa, új találmányt, egy fogkefét fogporral, hogy aztán később a folyóparton, némi zavart röstelkedéssel és bumfordi mozdulatokkal nekiveselkedjen a szájhigiénének.

Szép, már-már megható párhuzamot alkot vele az idealisztikus Warm, aki a zordon körülményekre képes szemellenzősen tekinteni, és egy olyan vágyott közösségben gondolkodni, amit nem befolyásol az aranyláz barbarizmusa, ahol nincs erőszak, nincs vagyon, és mindenki egyenlő.

Elit viszont remekül ellenpontozza az öccse, Charlie, az ízig-vérig heves ösztönlény, aki a szerelmet kizárólag lebujok ócska prostituáltjaival éli meg, egy-egy balhés tivornyájával pedig napokig zátonyra futtatja küldetésüket. Nagy hangsúly van a szereplők beszélgetésein, amik e műfajban talán egyedülállóan adják a mű karakteres gerincét. „(A beszélgetéseken keresztül) olyan sokat meg lehet mutatni egy emberről, mi az, amit elárul, és mi az, amit eltitkol. Egyre gyakrabban térek vissza a párbeszédek ritmusához. Csevegős családból származom, kicsit kukkoló is vagyok, amint nyilvános helyen vagyok, már azon kapom magam, hogy automatikusan figyelem az embereket” – nyilatkozta egy ízben DeWitt. A Testvérlövészek is, hiába szól marcona vadnyugati férfiakról, kifejezetten csevegős film.

Kegyetlen apák fiai

És emellett is messze-messze több, mint egy sima üldözős, lövöldözős vadnyugati kalandfilm. Félmondatokból, tábortűz mellett elmormogott diskurzusokból szépen kiderül, kit milyen gyerekkor nyomorított bele ebbe a kilátástalan sorsba, ahol nem tehetsz mást, mint ölsz és menekülsz, mert ha ki akarnál szállni, akkor utolérnek, és lelőnek. De fel lehet fogni egyfajta szerelmi történetként is a két testvér, netán a nyomozó és a vegyész között, de hasonlóan meglepő, mély érzelmi kapcsolatot alakít ki Eli a lovával is. Végtére is, mi mást szerethetne az ember a vadnyugaton, ahol csak férfiak vannak férfiak ellen, és mindent betölt a sötétség és a magány?

Fiala Borcsa 

Források: ITT, ITT

 Képek: UPIMedia