Vademberként kezdte, ma professzor asszony – Egy igaz Maugli-történet napjainkból
Tara Westover nem járt iskolába. Gyerekkorában nem látta orvos, akkor sem vitték kórházba a szülei, amikor összetörte magát. Mivel – testvéreihez hasonlóan – nem anyakönyvezték „hivatalosan” ő sem létezett, nem kereste soha senki. Tizenöt éves korában rájött, hogy csupán egy módja van annak, hogy lelki-, szellemi- és fizikai értelemben is megmentse önmagát: ha tanul. Egy elképesztő történet, amely az Egyesült Államokban esett meg néhány éve, nem pedig egy harmadik világbéli országban a középkorban. Kurucz Adrienn írása.
–
Hét gyerek, egy despota, üldözési mániás, vallási fanatizmusba tekeredett apa, egy neki behódoló anya és egy némi megélhetést biztosító roncstelep valahol Idaho hegyei között.
Ezredforduló ide vagy oda, megvalósulhat a teljes és szándékos elszigeteltség a civilizációtól, amely a családfő mániája, aki bomlott elméjének rémálmai alapján szervezi a családi életet. Folyton retteg, összeesküvés-elméleteket gyárt, és a gyerekeit, valamint a feleségét, akiket rabszolgaként dolgoztat, arra kényszeríti, hogy a világvégére készüljenek, például szüntelen befőzéssel, és a befőttek elvermelésével.
Viszont, mert némi pénzre mégiscsak szükségük van a mindennapokban, totálkáros autókat kapnak szét, és értékesítenek fémként: ebben a megerőltető, és nagyon veszélyes, sokszor durva baleseteket okozó tevékenységben egészen kicsi koruktól részt vesznek a gyerekek, és egyik-másik – bizonyos értelemben mindegyik – egy életre megnyomorodik.
Az egyik fiú összeég, és még fájdalomcsillapítót sem kaphat, mert a szülők gyógyszerellenesek is, a bátyja pedig egy esés miatt agysérült lesz. Kórházba a haldoklót sem viszi a család.
Az apa mindenkiben ellenséget lát, aki az életükre tör, miközben ő maga az első számú veszélyforrás
A család mormon vallású, de nem a hit vezet sorozatos rossz döntésekhez és gyermekbántalmazáshoz, hanem az apa elborult elméje és erőszakossága, amelyet a fiai is átvesznek tőle, hiszen ebbe nőnek bele. Mivel nagyon szigorúan patriarchális közösségben élnek, és csak hasonlóképpen gondolkodókkal érintkeznek a környéken, a család női tagjai nemcsak az apa démonainak vannak kiszolgáltatva, de a fivérek brutalitásának is.
Tara, a legkisebb lány: a család fekete báránya. Nem azért, mert kiállhatatlan, hanem azért, mert kérdez.
Mivel a felnőttek és a nála nagyobb gyerekek nem hallgatják meg, ezért leginkább önmagától. Totális magányában és kiszolgáltatottságában felismeri, hogy valami nagyon nincs rendben azzal, hogy ő nem járhat iskolába, mint más gyerekek, és azon túl, hogy az anyukája megtanította olvasni, valamint bábaként magával hurcolja szülésekhez, hogy majd egyszer átadja neki a stafétát, semmit sem tud a világ dolgairól, csak a gyógyfüveket ismeri valamelyest.
Amikor tizenhat évesen könyveket szerez, és tanulni kezd, még azt sem tudja például, hogy Európa egy ország vagy egy földrész-e, a holokausztról pedig sosem hallott.
Elképesztő az a – ki tudja, honnan eredő és miből táplálkozó – makacsság, ami az iskola felé hajtja (hisz egyetlen bátyját leszámítva a család többi tagja sem tanult ember, és vele alig volt kapcsolata Tarának azok után, hogy megszökött hazulról, és egyetemre ment, de a példa persze ott volt előtte, szerencsére).
Tényleg csoda az, ami történik: a nulláról küzdi át magát autodidakta tanulás révén az egyetemi felvételin
Felveszik, de ezután sem lesz könnyebb a harc, hisz a kollégiumba költözve, egy számára ismeretlen világba csöppen, amelyben ő „vadembernek” számít, kiközösítik, mert furán viselkedik, fura dolgokat mond, és gyagyásnak gondolják, pedig csak tudatlan bizonyos kérdésekben, és egészen más környezetből, eltérő szokások, normák közül jött, például nem tanult meg tisztálkodni, koszos és rendetlen.
Maugli-történet ez a javából, egy kislány, akinek először magát kell megmentenie, hogy aztán a társadalomtól is kapjon némi segítséget: tanári mentorálást, orvosi kezelést, pénzt. Fontos körülmény, hogy sokáig mindenhol titkolta származását, nem mesélt a gyerekkoráról, arról sem, hogy nem járt soha iskolába, és sokszor kilátástalan anyagi helyzetét is palástolni igyekezett, mert szégyellte magát társai előtt.
Több mint egy évtizednek kellett eltelnie, hogy 31 évesen „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” alapon könyvet, vagy inkább memoárt írjon az életéről, és felfedje múltját. Sok mindenkinek leesett az álla, gondolom…
Tara Westover nevét ebből a könyvből tanultam meg én is, amely sokakat beszippantott világszerte, nemcsak engem. Megtudtam az interjúkból, amelyeket a neten találtam, hogy igaz, ami a könyvben áll, nem mese: az elmúlt 16 évben – ennyi idő telt el azóta, hogy kamaszként saját lábára állt – kiváló eredményekkel elvégezte később az egyetemet, sőt, ösztöndíjjal a tengeren túlra is eljutott: Cambridge-ben hallgatott történelmet, és most is ott él.
Hogy a család ezt miként fogadta, és mi mindennel kellett ennek a rendkívüli nőnek megküzdenie, amíg „tanult lány” lett, azt nem mesélem el, azt Tara Westover könyvéből, A tanult lányból megtudhatja, aki kíváncsi lett a folytatásra.
Amit viszont még szeretnék elmondani a regény kapcsán: hogy számomra az egész történet legfontosabb és legfelkavaróbb tapasztalása azé az eredendő lojalitásé, amivel a gyerekek a szüleik felé viseltetnek, és amely még akkor is megnyilvánul, ha bántják őket azok, akik felelősek értük.
Egy áldozat, aki érezhetően a valódi bűnösök helyett szégyelli magát: hányszor tapasztaljuk, hányszor van ott mondatok mögött vagy csak egy-egy gesztusban, vagy ebben a történetben…
Tara Westover nem állítja, hogy valaha is szabad lesz egészen, és el tud szakadni attól az átkozott, lidérces helytől, ami sokáig mégiscsak az otthona volt, és talán az is marad. Csak annyit állít, hogy ma könnyebb az élete, annak ellenére, hogy mindig sűrűn hazagondol.
Nemcsak Tara története A tanult lány, hanem valamiképpen mindannyiunké, akik próbáltunk már átugrani a saját árnyékunkon.
Kurucz Adrienn
Képek forrása: Líra kiadó
