–

Miróka néni onnan kapta a nevét, hogy szavai úgy cirógattak, mint amikor az anya simogatja gyermeke arcát. Mégis rend volt az óráin.

Az iskolai nap fénypontjának számított, amikor a tanítónő kiállt a katedra elé kezében a könyvvel, majd olvasni kezdett.

Az osztályterem falai ilyenkor leomlottak, és helyükbe újak épültek: várak, paloták, kunyhók... vagy egy rét, erdő növényei nőtték tele gyökereikkel a teret, attól függően, hol is játszódott a történet.

Márpedig az olvasmányok sokféle helyen játszódtak, mert Miróka néninek rengeteg könyve volt. A lakásába be sem lehetett lépni a kötetektől. Úgy meredeztek a mennyezet felé a könyvkupacok, mint hebehurgya téglákból összehányt kastélytornyok.

Mindig tudott valami új történetet mutatni a tanítványainak. A meséknek köszönhetően pedig el tudta velük hitetni, hogy többre érdemesek.

Még Eszterrel is, aki pedig rossz volt, mint  a veszedelem. Csípett, mart a szavaival is. Érthetetlen düh lobogott benne a világ ellen. Szidta vadsága miatt az apja, az anyja, a tanárok, a rokonok és a szomszédok. Egyedül Miróka hitt abban, hogy megváltozhat.

Ezt mondogatta neki a szünetekben:

– Egyszer majd átfordul benned ez a sok szenvedély valami szép erővé. Talán művész leszel, vagy te is tanítani fogsz, mint én.

Eszter akkor csak kacagott.  Aztán átgyúrta az élet. Húzta erre, húzta arra. Lassan megtanulta mederbe terelni az indulatait. Már el is felejtette, milyen haragos és hangos volt a gyerekkora.

Csak egy dolog nem ment ki soha a fejéből. Miróka néni mágikus meséi. A történetek, melyekben a megelevenített szereplők szinte a hallgatóság kezét súrolták...

Eszter tanítónő volt már, egy óvodás kisfiú anyja, amikor elhatározta, meglátogatja Mirókát.

Belépett a házba a hatéves gyerekkel, amikor a szomszédok összesúgtak mögötte: nem nagyon jártak erre idegenek. A házmester óvatosan megkérdezte, kihez jött. Eszter elmondta, hogy Miróka nénihez. Az asszony beletörölte zsíros kezét a kötényébe, és nagyot sóhajtva csak aztán emelte égnek.

– Csak a könyveit ne hozza szóba! Csak a könyveit ne! Tegnap adta el az utolsót, hogy ki tudja fizetni a lakbért! Igaz ugyan, hogy az antikvárius, akinek az egész könyvtárát kénytelen volt szép lassan eladogatni, az utolsóért annyi pénzt fizetett, hogy abból félévnyi lakbér is kijön, de hát… – az asszony itt elhallgatott. Nem tudni, azért, mert elfelejtette, mit akart mondani, vagy eleve a hallgatóra akarta bízni a befejezést. Törölt még egyet a kezén, mintha bizony bekoszolódott volna a nagy sóhajtozásban, majd elbattyogott a házmesteri lakás felé.

Eszter megijedt ettől a hírtől, és legszívesebben menekült volna ebből a nyomorúságos helyzetből, amelybe volt tanára került. Már épp indult a kapu felé, amikor fentről valaki rákiabált:

– Eszter! Hát eljöttél hozzám?

Kénytelen volt visszafordulni. Miróka néni a gangos lakás előtti korlát mögül integetett le neki. A házmester és a szomszédok visszasomfordáltak a lakásukba, és az ajtó mögül hallgatóztak. Eszter szorosabbra fonta ujjait fia ujjai körül, majd reszketve felbaktatott az első emeleti lakásba. Az ajtó nyitva volt. Miróka néni az előszobai tükörnél várta. Eszter úgy saccolta, hogy már rég elmúlt nyolcvanéves. De a hallásával minden rendben volt, ha megneszelte az érkezését.

Ahogy követte az idős tanítónőt, látta, mennyit öregedett. A haja hófehér volt, a háta hajlott, de a mozgása ruganyos. Amikor a nappaliba érve hellyel kínálta őt, és rámosolygott, az is láthatóvá vált, milyen frissen ragyog a tekintete.

Eszter leült a fiával egy füles fotelbe, és félénken körbejáratta a tekintetét az üres könyvespolcokon, melyek az egész szobát körbeölelték.

Miróka néni azonnal észrevette az ijedt leltárt, mégis csillogó szemekkel mosolygott a tökéletesen üres polcok előtt.

Amióta téged tanítottalak, érkezett néhány új kötet. Jó néhány. Lassan be sem férek tőlük a lakásba. Csoda, hogy át tudtad magad verekedni a rengeteg könyvön a fiaddal, Eszter! – susogta Miróka néni olyan nyugalommal a hangjában, hogy ő maga is meglepődött. – Ugye, te is tanító lettél?

Eszter nyelt egyet, és igyekezett nem elsírni magát:

– Igen, én is tanítok… Kész csoda ez a rengeteg könyv, kedves Miróka néni! – nyögte ki végül, és harmatos szemekkel újra végignézett a kongó polcokon.

– Gondolom, azt szeretnéd, ha felolvasnék valamelyikből! – folytatta bátorító mosollyal az idős nő.

Eszter  nem tudta, mit feleljen. Végül ezt susogta:

– Igen.

– Tudom is, melyik kötetből!

Miróka néni ekkor lassan, de magabiztosan odasétált az egyik könyvespolchoz, és úgy csinált, mint aki végigfuttatja az ujjait a könyvek gerincén.

Eszter érezte, hogy a könnyek kibuggyannak a szeméből, ezért fia hajába rejtette arcát.

– Ez az! – kiáltott fel Miróka néni, és visszatipegett kezében egy kísértetkönyvvel. Vagyis a nagy semmivel. Fogta az ürességet, lesimította az oldalát, és pont úgy, mint harminc évvel ezelőtt, behunyta a szemét. Majd kinyitotta. Aztán Miróka néni olvasni kezdett a levegőből.

Látta maga előtt a szöveget, még akkor is, ha az nem volt ott. A történet figurái pedig hajszálra olyan elevenek voltak, mint annak idején. A mese után Eszter fia újabb történetet követelt. Lemászott anyja öléből, és odaszaladt a polchoz.

Rámutatott egy másik levegőkönyvre. Miróka néni bólintott. Kézbe fogta, és áhítattal olvasni kezdte a sorokat a következő láthatatlan könyvből is.

A kisfiú úgy ült az üres könyves polc mellett, mintha kincsekkel lenne megpakolva.

Eszter pedig zokogott...




Finy Petra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Casezy idea