Első emlékeim közé tartozik egy kisfiú, aki télen-nyáron kantáros térdnadrágot viselt, nyurga volt, csontos kezei és pipaszár lábai voltak… bár az arcára már nem emlékszem.

Salinak hívták. És Sali nem volt – a szülői elvárások szerint – jó gyerek.

Szerintem pedig nagyon is rendes volt. Mert hát, ugye, a barátom volt.

Eléggé sok dolgot meg tudtam beszélni vele. És eléggé gyakran kihúzott a csávából. Ha valami rossz fát tettem a tűzre (sosem tudtam pontosan, mi az a rossz fa, de rothadó, vizes anyagnak képzeltem, amivel mama képtelen begyújtani a kazánba), megmentett. Mégpedig úgy mentett meg, hogy magára vállalta a csínytevést.

Egy baj volt csak. Hogy Sali nem létezett. Mármint számomra nagyon is élt, de a valóságban, azaz abban a térben és időben, amiben a szüleim és a többiek éltek, nem jelent meg soha.

Salit csak én láttam. És anyámék ettől rettenetesen kiborultak.

Vittek orvoshoz, hogy „te jó isten, a gyerek teljesen meggárgyult. Biztos a szemműtét miatti altatásnál adagoltak valamit túl”. Akkor még nem ment a tévében a Bruce Willis-féle Hatodik érzék, nem paráztak be a szellemlátó képességeim miatt. Helytelenül is tették volna, hiszen Sali nem szellem volt. Hanem az én elképzelt barátom.

Aztán megnyugtatta az orvos anyámékat valami olyasmivel, hogy: „a gyerekkori képzelt barát fejlett intelligenciára és kreatív képzelőerőre utal”.

Hazamentünk, és onnantól fogva ragyogó szemekkel figyelték az ő okos kisnagylányukat, ahogy Saliról hadovál mindenféle történetet. Szerintem azért maradt bennük némi félelem a dologgal kapcsolatban.

Később, amikor Sali már nem volt velem (egyszer csak eltűnt, vagy túlságosan nagy lettem ahhoz, hogy elképzelt barátokkal játsszam, fogalmam sincs), akkor is szerettem visszahúzódni a saját kis világomba. Nem nagyon játszottam az óvodában sem a többiekkel.

Emlékszem a fektetőkre, amik csővázra felhúzott zsákvászon ágyat jelentettek az ötös oviban, ahogy pakolták ki délután az óvónők meg a nagycsoportosok, és harsogtak közben, hogy „alvásidő, alvásidő, mindenki hunyja be a szemét, és aludjon”. Én soha nem aludtam. Kicsi játékokat szorongattam a markomban, amit szigorúan tilos volt a fekvésidő alatt magunknál tartani. A karomat kidugtam a pléd alól, amikor már mindenki aludt és az óvónéni sem figyelt, hogy tudjak játszani a fektetők közötti kicsi résben a padlószőnyegen.

Bámultam az apró testektől homoruló kiságyak alá, porcicák, minták a szőnyegről, lelógó kockás anyagok, rövid hajak, pamutzoknis lábak között, és mesét mondogattam magamban. Néha észrevettek, akkor rám szóltak: „Évike, hunyd be a szemed szépen, és feküdj szépen, aludjál szépen”.

De én nem aludtam.

Aztán amikor valamelyik gyerek bepisilt, ijedten szorítottam össze a szemem, mert nem akartam látni, ahogy Borika néni, a dajka kiviszi, és megmosdatja a fürdőben.

Odahaza meg a házunk előtt nagy árkok voltak. Télen abban csúsztunk, nyáron ott törtük bele a füvet a nadrágunkba. A szomszédban lakó barátnőm (mai napig az nekem) és a tesóm mindig mást akartak játszani, mint én. Volt, hogy összevesztünk, pláne, ha nem az volt, amit én akarok. Máskor meg arrébb mentem inkább, és molyoltam hátul a fólia alatt, katicát szedtem meg krumplibogarat, vagy babráltam a köszmétét meg a málnát.

A pincére másztam, és ha a húgom utánam jött, akkor hosszú, cifra meséket meséltem neki, ő meg kacagott, figyelt és bámult, úgy csüngött rajtam.

Egyszer felkapaszkodtam a létrán a tetőre is. Sima palatető volt a garázs felett, nem lejtett, hál' istennek. Nagyapám véletlenül hagyta ott a létrát, miután meggyet szedett, és csak egy pár percre szaladt be, de mire visszaért, én már a tetőn sétáltam. Majdnem szívrohamot kaptak, később így mesélték.

Amikor már nagyobb voltam, akkor is másztam mindenhova. A nagy lombú cseresznyefa az udvar közepén oltalom volt. Meg a hátsó almafa is. Néztem a ládagyárat, és elképzeltem, hogy milyen a világ, amiről nem tudtam még semmit.

Apám gyakran felrakta a lemezjátszónkon a Paff, a bűvös sárkányt. Az egyik kedvencem volt az a dal. Ahogy hallgattam, és persze egy idő után fújtam kívülről minden sorát, szépeket képzeltem. Kedves embereket, akik szeretnek. Királylányokat meg hercegeket. Palotákat és gyerekeket, lakomákat, bársonyt, selymet, olyan kerteket mindenhová, amilyen nekünk is volt. Télen is epret ettünk a fólia alól. Arról álmodoztam, hogyan lesz, milyen lesz, hogy ha egyszer felnőtt leszek. De nem akartam igazán felnőtt lenni. Azt nem kívántam soha.

Később, amikor már igaziból és kényszeredetten – egyébként túl korán – felnőttem, rájöttem, mennyire piszok nagy mázlim volt. El tudtam képzelni a jót meg az élet valódi értelmét. Sőt, benne is éltem sokáig.

Aztán eltűnt.

Az a szerencsés, akit meghagynak gyereknek, és sosem kell szembesülnie azzal, hogy a világ rohad, és vele együtt az emberek jelentős hányada mételyes és gyűlölködő.

A gyermeki képzeletben élni a legeslegjobb.

Mennyire kár, hogy nem hagyják meg nekünk.

Ha szívesen olvasnál arról, hogyan tanuljuk meg, hogy a belső világunk és a külvilág különbözik, kattints a HVG Extra Pszichológia Magazinra, ahol mindezt elolvashatod! 

Szentesi Éva