„Mi itt mind egyszínűt pisilünk!” – A tavalyi „fehér Oscar” után idén minden színész kategóriában van színes bőrű jelölt

–

„Mi nem vagyunk jó színészek?”

Tavaly ilyenkor már degeszre dagadva töltötte be az Oscar-lufi épp aktuális botránya Hollywood festett egét, amelybe az első fújás Spike Lee rendezőtől származott. Lee az akkori jelöltek névsorának közreadását követően jelentette be távolmaradását a gálától, mert nem volt hajlandó részt venni ilyen „hófehér” rendezvényen. Nyilatkozata valóságos lavinát indított el, több filmművész is felsorakozott mögötte, köztük Will Smith felesége, Jada Pinkett Smith színésznő, és az esemény bojkottjára buzdították a többi kollégájukat is. Hangot adtak csalódottságuknak, hogy az Amerikai Filmakadémia már második éve csak fehér bőrű színészeket jelöl a színész kategóriákban. „Mi nem vagyunk jó színészek?” – kérdezte Lee. Közben megszületett az #OscarsSoWhite (kábé: hófehér Oscar) hashtag.

A felháborodásban van valami: ha megnézzük az Oscar-díj közel kilenc évtizednyi történelmét, a legjobb főszereplő kategóriában mindössze öt alkalommal vihette haza az aranyszobrot afro-amerikai színész, ebből négy férfi (Sidney Poitier, Denzel Washington, Jamie Foxx, Forest Whitaker) és egyetlen egy nő (Halle Berry).

Csak nem valóban faji alapon szegregál az akadémia?

A tavalyi Emmy-gálán Viola Davis színésznő beszédében egészen más oldalról közelítette meg ezt a kérdést. Véleménye szerint az afro-amerikai színészek azért nem kapnak díjakat, mert arra méltó szerepeket sem kapnak. Lee is ugyanezt pedzegette, amikor a probléma gyökerének a filmipar döntéshozó berkeit jelölte meg. „Amíg a kisebbségek nem képviseltetik magukat ezekben az irodákban, addig az Oscar-jelöltek is megmaradnak fehérnek” – jelentette ki.

Filmakadémia újratöltve

Valóban ennyire rossz a helyzet? Tény, hogy a filmakadémia meglehetősen begyöpösödött intézmény, ahol többségükben fehérek, ráadásul férfiak ülnek, akiknek az átlagéletkoruk meghaladja a 60 évet. Akit egyszer valamilyen okból beválasztottak a soraik közé, az az élete végéig ott marad.

A filmművészek felzúdulása azonban nem talált süket fülekre. A filmakadémia elnöke, Cheryl Boone Isaacs – aki történetesen maga is afro-amerikai és (húha!) még nő is – haladéktalanul belekezdett a rendszer reformjába. Az örökös tagságot tíz évre csökkentette, állandó felülvizsgálattal, hogy ezen időszak alatt az illető mit tesz le az asztalra a filmszakmában; ezzel több száz idősebb, inaktív tagtól szabadította meg az intézményt, hogy a helyükre elsősorban nőket, külföldieket és nem fehéreket vegyen fel. Az elnök asszony egyben elhatározta, hogy 2020-ra megduplázza a nők és a kisebbségek számát a tagok között.

Vagyis az #OscarsSoWhite felháborodás átütötte végre az ingerküszöböt, és fontos változásokat indított el az Amerikai Filmakadémia életében. Ha az idei jelöltek listáját nézzük, akkor igen sikeresen.

Egyensúly

A helyzet azonban korántsem annyira fekete-fehér. Charlotte Rampling színésznő – akit tavaly a legjobb női főszereplő kategóriában jelöltek a 45 év című filmjéért – amiatt értetlenkedett egy vele készített interjúban, hogy miért kell egyáltalán állandóan kategorizálni? Ugyan, miért ne fordulhatna elő, kérdezte ő, hogy két egymást követő évben pusztán szakmai okokból kifolyólag valóban nem sikerült bejutnia afro-amerikai színésznek a jelöltek közé? Rampling ugyanolyan diszkriminatívnak nevezte a bojkottban résztvevő művészeket – akik nem hajlandók elmenni egy rendezvényre, mert az túl fehér?! –, mint azt, ami ellen oly elszántan tiltakoznak.

Azt gondolom, hogy az igazságot valahol félúton kell keresni. A filmakadémia berkein belül végbemenő változások csak jó irányban hathatnak, és az egész filmes szakmán belül megindult egy folyamat, egyfajta egyensúlyra törekvés.

Csak remélhetjük, hogy ez nem valami kiengesztelésként odavetett konc, és valóban több és jobb olyan film készül – utóbbit úgyis mi, nézők, és nem holmi akadémia dönti el! –, amelyben bőrszínétől és nemétől függetlenül minden tehetséges ember lehetőséget kap.

Ha ennek szellemében végignézünk az idei Oscar-jelölteken, láthatjuk, hogy minden főbb kategóriában legalább egy afro-amerikai művész szerepel. Van, ahol többen is, sőt, más nemzetiségű filmes alkotók is lehetőséget kaptak az aranyszobor elnyerésére.

Lássuk, kik ők, és mennyi esélyük van a győzelemre? 

A számolás joga – „Vagy együtt jutunk ki az űrbe, vagy sehogy!”

A Margot Lee Shetterly könyvéből készült, három Oscar-jelölést kapott A számolás jogáról korábbi cikkünkben már írtunk. A film az űrkutatás hajnalának feledésbe merült titkáról lebbenti fel a fátylat, és rávilágít arra, hogy az emancipáció és a faji egyenjogúság nem gátja, hanem inkább a motorja a fejlődésnek. „Mi itt a NASA-nál mind egyszínűt pisilünk!”, veri le a faji megkülönböztetés egyik szimbólumának tartott szegregált illemhely jelzést a falról a filmben Kevin Costner. A számolás joga a legjobb film, női mellékszereplő és adaptált forgatókönyv kategóriájában képviselteti magát. Nagyon erős az idei felhozatal, így rendkívül fontos témája ellenére is könnyen előfordulhat, hogy a film hoppon marad, ami nem azt jelenti, hogy rossz, inkább csak azt, hogy rosszkor van rossz helyen.„”

Oroszlán – „Minden úgy történt, ahogy történnie kellett”

Szintén egy könyvadaptáció, amely az egyik abszolút favorit a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában. Hat Oscar-díjra jelölték. Egy indiai fiúcska egészen elképesztő, valódi története, aki India nyomornegyedéből eljut egészen Ausztráliáig, majd hogy a sztori kerek egész legyen, ugyanezt az utat visszafelé is megteszi. Az Oroszlán a bátorság, az elszántság és a töretlen hit filmje. Ha azt hittük, hogy Danny Boyle Gettómilliomosa mindent megmutatott az indiai áldatlan állapotokról, akkor most az ötéves Szárú nyomába eredve rádöbbenhetünk, mekkorát tévedtünk. A filmnek köszönhetjük Nicole Kidman visszatérését a minőségi színjátszáshoz, komoly esélye lehetne a legjobb női mellékszereplő díjára (jelölték), ha Viola Davis nem lenne képben... de erről majd később! Az Oroszlán a fentieken kívül a legjobb film, férfi mellékszereplő (Dev Patel az egyik főszereplő, így e kategóriában ő finoman szólva is kakukktojás), operatőr és zene kategóriájában indul.

Holdfény – „Te vagy az egyetlen, aki valaha megérintett.”

Talán mindenki emlékszik Richard Linklater monumentális filmjére, a Sráckorra, amely 12 éven keresztül készült úgy, hogy a színészek minden évben összejöttek egy-egy rövid forgatás erejéig. Barry Jenkins író-rendezőnek ennyi idő nem állt rendelkezésére a Holdfény elkészítésére, pedig Linklater koncepciója talán további mélységekbe engedett volna betekintést főszereplője lelkivilágának fejlődésébe. Ehelyett kiragadta Chiron életútjának három meghatározó állomását, amit lefegyverző és magával ragadó módon mutat be. Hogyan válunk azzá a személlyé, akik vagyunk? Mit hozunk magunkkal a genetika révén, s milyen befolyással van ránk a környezetünk? Kik vagyunk mi? A Holdfény bizonyos szempontból rokonítható A régi várossal, a nagy vetélytársával az Oscar-versenyben: formanyelvük az egyszerűségen alapszik. De amíg A régi város  a történéseket dokumentálja, addig a Holdfény bepillantást enged a főszereplő lelkébe: vele együtt szeretjük meg a helyi drogdílert apánk helyett apánkként; vele együtt gyűlöljük az anyánkat, amiért semmibe vesz; vele együtt rettegünk a középsuli nagypofájú hangadójától, és vele együtt törjük szét dühünkben a széket a hátán. A film vége gyönyörű, már-már lírai emelkedettségű vallomása visszarepít a múltba, Chiron életének minden egyebet meghatározó pillanatához. A Holdfény nyolc kategóriában van versenyben, a legjobb film, rendezés, adaptált forgatókönyv, női- és férfi mellékszereplő és zene mellett olyan technikai díjakat is elhappolhat, mint a legjobb operatőré és vágásé.

Loving – „Terhes vagyok.”

Ez az első mondat, ami a Loving című filmben elhangzik, és amely később alapjaiban kihat Mildred és Richard Loving kapcsolatára. Na, nem mintha nem szeretnék egymást vagy közös gyermeküket, épp ellenkezőleg, akár a törvénnyel is dacolnak, ha kell. Igazi polgárjogi küzdelemnek lehetünk tanúi a 60-as évek Amerikájában, ahol a törvény tiltotta a „vegyes” házasságokat... és hát Mildred afro-amerikai, Richard pedig fehér. Jeff Nichols filmjében tanúi lehetünk meghurcoltatásuknak, pusztán azért, mert szeretik egymást. „A mindenható Isten teremtette a fajokat fehérre, feketére, sárgára, malájra és vörösre, és ő helyezte el őket külön kontinensen (…) Az a tény, hogy ő szétválasztotta őket, megmutatja, hogy nem áll szándékában a fajokat összekeverni”, hangzik el a filmben Virginia állam szűklátókörűségről árulkodó hivatalos rendelete. A Loving nem igazán bírósági történet, inkább arra koncentrál, hogyan éli meg Mildred és Richard ezt a drámai időszakot az életükben. Mildred szerepéért Ruth Neggát jelölték a legjobb női főszereplő kategóriájában. Valószínűleg a Loving és vele Negga lesz az egyik nagy vesztese az idei Oscar-díjnak, mert legyen bármilyen jó, a szakma Natalie Portman Jackie-alakítását favorizálja.

Fences – „Meg kell találnom a módját, hogy megszabaduljak apám árnyékától!”

A Fences-t August Wilson azonos című színdarabjából saját maga adaptálta vászonra, amely közel egy évtizednyi direktori csend után ellenállhatatlan erővel csábította vissza Denzel Washingtont a rendezői székbe. A film le sem tagadhatja, hogy színpadi mű átirata: a cselekmény, a történés kevés, csupán néhány helyszínt sorakoztat föl, és az elejétől a végéig dialógusokból építkezik. Ám olyan lehetőséget biztosít a színészeknek – s egytől egyig élnek is vele! –, ami jellemzően csak a színházban adatik meg: semmi sem tereli el a figyelmet az alakításaikról. Denzel Washington – a rendezés mellett szerepet is vállalt, és a produceri teendőkben is közreműködött – és Viola Davis kettőse elképesztő módon uralja a vásznat, tulajdonképpen beszélgethetnének bármiről, akár a tiszavirág a folyó felszínén lejtett násztáncáról is, akkor sem tudnánk levenni róluk a tekintetünket. Egy idősödő házaspárt játszanak az ötvenes évek Amerikájában. A kukásként keményen gürcölő családfő határozott kézzel irányítja kis családjának az életét, amit az asszony beletörődőn, a fiuk viszont lázadozva fogad. A férfi igazi jelenség, állandó baseball-példázatai és kedélyes anekdotái megteremtik a házban uralkodó alaphangulatot, ám ha kell – ha nem – rendkívül szigorúan fogja a fiát, ami aztán az anya és az apa közti feszültség forrásává válik. Washington brillírozik a szerepében, megrögzötten emelve kerítést figurája állhatatossága köré, de Viola Davis még őt is túlszárnyalja. A kritikusok szerint a legjobb női mellékszereplő Oscar-díja már előre borítékolható a számára. Denzel Washingtonnak Casey Affleck (A régi város) tűnik az egyetlen komolyabb riválisának a legjobb férfi főszereplő kategóriájában, meglátjuk, hogyan dönt a kérdésben a filmakadémia. A fent említett két kategórián kívül a legjobb film és adaptált forgatókönyv esetében jelölték még a Fencest.

Az utolsó szó jogán

Az idei Oscar-mezőnyről – függetlenül attól, hogy „fekete” vagy „fehér” filmek vannak-e túlsúlyban – szerencsére elmondható: piszok erős és tartalmilag is sokszínű.

Ráadásul a kevésbé népszerű dokumentumfilmes kategóriákban érezhetők a világpolitika aktualitásai, például az európai menekültválság témája is begyűrűzik a gálára, tehát szűklátókörűséggel sem vádolható a filmakadémia.

És ha már aktuálpolitika... a bojkottálás műfaja azonban továbbra is népszerű, csupán ezúttal az iránya változott meg: idén Taraneh Alidoosti iráni színésznő marad távol az eseményről az Egyesült Államok elnökének, Donald Trumpnak azon rendelete miatti tiltakozásul, amely nem engedélyezi több muszlim ország állampolgárának az Államokba való beutazását. Maga a filmakadémia is nehezményezte az intézkedést, mivel több Oscar-jelöltet is érintett a rendelet.

Már maga az Oscar-jelölés is kitüntetés – tudjuk ezt nagyon jól Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje kapcsán, ami miatt idén újra lesz miért izgulnunk a gálán –, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a jelölésből kimaradt filmek rosszak. Sidney Poitier szavait szabadon idézve: „nem attól lesz jó egy film, ha Oscarra jelölik”. A film mindig is szubjektív műfaj marad, ahol a nézőé az utolsó szó...

Bányász Attila

 Kiemelt kép:  Sérülés című film (2016), Sony Pictures