Lee Chandler magának való fickó. Gondnokként dolgozik, megold minden problémát a dugulástól a beázásig, bátran fordulhat hozzá bárki ilyesmivel. Estéit a közeli kocsmában tölti, ahol általában zsibbadtra issza magát. Nyilvánvaló, hogy menekül valami elől, és képtelen józanul szembenézni a saját érzéseivel. Kerüli a kapcsolatot az embertársaival, de ha valaki ferde szemmel néz rá, gyorsan eljár az ökle. Azonban ilyenkor is inkább kapja, mint adja a pofonokat.

Lee ugyanis vezekel. Súlyos bűn nyomasztja a lelkét, amely lassan felemészti.

Mindennapjainak egyhangúságát egy telefonhívás zavarja meg: a bátyja kórházba került, és a halálán van. Lee kénytelen hát visszatérni a szülővárosába, ahonnan jó pár éve a múlt kísértetei elől menekült. A kórházban azonban már csak egy holttest várja, és a számtalan teendő, amit ilyenkor intézni kell. Köztük a legfontosabb: közölni a halálhírt bátyja kamasz fiával. Lee nyűgként tekint az egész procedúrára, azonban akkor áll igazán tótágast vele a világ, amikor megismeri bátyja végakaratát: őt jelöli meg az unokaöccse törvényes gyámjaként. Mihez kezdjen ő most egy kamasz fiúval, aki pont abban a korban van, amikor úgy véli, mindenkinél jobban tud mindent? Hogyan egyengesse valaki más útját az életben, ha még a sajátját is szem elől veszítette?

Amikor elveszted a talajt a lábad alól

Kenneth Lonergan filmje erős érzelmeket keltő dráma: egy olyan fájdalmas pillanatot emel ki mindannyiunk életéből, amellyel talán már mind szembenéztünk, vagy előbb-utóbb sor kerül rá. Vannak ilyen napok az életben is. Az elmúlásnak a gondolata is ijesztő, egy számunkra kedves személy elvesztése pedig maga a kín: az ember lába alól kifut a talaj, mintha egy pillanatra érezné a Föld mozgását; összesűrűsödik körülötte a csend, és akár egy ujj, úgy hatol be a fülén át a fejébe, hogy megállásra késztessen minden gondolatot; a bensőjéből pedig egy darab végleg elveszik, hogy csak a kínzóan fájó ürességet hagyja maga után. Akár egy sajgó foghíj, ahová a nyelv újra és újra visszatér, hogy kitapintsa a hiányt.

Az élet megy tovább, ez az apatikus világ pedig közömbösen fordul egyet, és nem hajlandó tudomást venni a fájdalomról.

És valahol jól is van ez így! Ez az első lépés a regenerálódás felé, amelyet újabb és újabb követ, kezdetben gépiesen, rutinszerűen téve egyik lábat a másik elé. A nap reggelként újra és újra felkel, és a tudat, hogy nekünk ugyanúgy lépést kell tartani vele, vigaszt ad valahol.

Lee és a kamasz fiú

Lee és az unokaöccse, Patrick első reakciója a megdöbbenés, majd látszólag mindketten szenvtelenül veszik tudomásul a halálhírt. Lee a temetés előkészületeivel tereli el a figyelmét, Patrick pedig a kamaszok ügyes-bajos dolgaival veszi körbe magát. Ám mindkettejük számára eljön a pillanat, amikor szembesülni kénytelenek a helyzettel, és ezt nem lehet fájdalommentesen csinálni. Szerencsére ott vannak egymásnak. A kezdeti súrlódásaik – amelyek természetesek, ha azt nézzük, hogy eltérő személyiségek, ráadásul az életgörbéjük más és más pontján helyezkednek el – után végül a kölcsönös tisztelet jegyében csiszolódnak össze. A saját kárukon kénytelenek megtanulni, hogy ennek a fájdalmas helyzetnek mindketten részesei, és a problémáikat csak közösen oldhatják meg.

Amint Lee számára nyilvánvalóvá válik, hogy hosszabb időre vissza kell térnie a városba, amely kellemetlen emlékeket idéz, flashbackek formájában megelevenedik előtte a múlt: láthatjuk, milyen volt azelőtt, az idilli családi környezetben, és szembesülünk azzal a megrázó tragédiával, amely aztán megváltoztatta őt. Ezt követően már könnyebben tudunk azonosulni Lee megtört figurájával. 

Témája ellenére A régi város nem csak nyomasztó pillanatokból áll – olykor a felhők mögül is előbújik a nap –, a drámai felhangokat jó ütemben, kellemes humorral sikerül feloldani, amit a néző hálásan fogad. És hogy milyen vicces dolgokat lehet találni a halál árnyékában? A humor forrása Lee és Patrick kettőse, ahogy a nagybácsi és az unokaöcs fokozatosan egymásra talál.

A kisebbik Affleck megdicsőül

Casey Affleck Lee szerepében élete alakítását nyújtja. Nem véletlenül kapott érte Golden Globe- és BAFTA-díjat, és nagy valószínűséggel bezsebeli az Oscart is. Egy közel három évtizedes filmes karrier tetőpontján láthatjuk Ben Affleck öccsét megdicsőülni. Hosszú érettségi folyamat végére kerül most pont, de úgy tűnik, megérte:

hamarosan már nem  fiatalabb testvérként, hanem a bátyjával egyenrangúként fogják emlegetni – mi több, ha szárnyaszegett bőregérként tovább folytatódik Ben karrierjének mélyrepülése, még akár fordulhat is a kocka.

Kenneth Lonergan drámaírói rutinjával mesterien vezeti, majd köti gúzsba az érzelmi szálakat, a dialógusai pedig természetes könnyedséggel peregnek. A régi várost a keresetlen egyszerűsége hitelesíti. Rendezője egy percig sem hagyja, hogy átcsapjanak fölötte a szentimentalizmus hullámai, az intenzív érzelmeket a színészek visszafogott játékával és a hétköznapi helyzetekkel zabolázza meg. Képsorait ugyanez a puritánság jellemzi, az egyes jeleneteket minden túldíszítettség nélkül, önmagukban ábrázolják. Ez egyszerre kelt hétköznapi-, és ugyanakkor meglepően drámai hatást.

Majdnem Matt Damon...

A sztori nem Lonergan, hanem Matt Damon és John Krasinski fejéből pattant ki. A régi várost Damon a saját első rendezésének szánta, és a főszerepet is maga játszotta volna, ám közbejött Ridley Scott Mentőexpedíciója, amelyre képtelen volt nemet mondani, így A régi város-projektet lepasszolta az eredetileg csak a forgatókönyvet író Lonergannek. Ha az író-rendezőnek összejön az arany szobrocska, vajon mennyire érzi majd Damon savanyúnak a szőlőt?

Az élet megy tovább... kemény kitétel ez, amelyet talán Lee-nek is sikerül eltanulnia az unokaöccsétől a filmben.

A lelki nyugalmat ugyanis szűk marokkal mérik. De bajban kire számítson az ember, ha nem a családjára? Bármilyen csontvázad is bújik meg a szekrényben, egy biztos: otthon várnak rád.

A halál az élet része, ahová születésünktől kezdve megállíthatatlanul haladunk. Nem tehetsz ellene semmit – azon kívül, hogy elfogadod. Álljon előtted hosszú élet... vagy csupán pár perc – akkor jársz a legjobban, ha teljesen és egyszerűen jelen vagy benne...

Bányász Attila

Képek: InterCom