–

„Imádni való film!” Ez volt az első gondolatom A számolás jogát látva. Ami azért is zavarba ejtő, mert valójában egy komoly témákat boncolgtó drámáról van szó. Már önmagában az is kihívás, hogy valaki szórakoztató filmet csináljon a matematikáról – bár szerencsére van rá példa a filmtörténelemben –, de a különböző előítéletek a mindennapi életre és a fejlődésre gyakorolt negatív hatásainak ilyen pontos körülírására még nem volt példa. Talán azért, mert ezt a sztorit maga az élet írta?

Colored computers... történet a „felvilágosodás” hajnaláról

Az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában járunk, nyakig merülve a rasszizmus és a szexizmus mocsarában, ahol a boldogító pragmatizmus lebeg mindenki szeme előtt, a társadalom azonban még visszafelé tekint. A második világháború borzalmas számú emberáldozata valamelyest lendített a fejlődés kerekén (legalábbis ebből a szempontból), rákényszerítve a szakemberhiánnyal küszködő kutatóintézeteket, hogy előítéletektől mentesen válogassanak a jelentkezőkből. Ám a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) berkein belül még a szegregáció az úr, felülírva az emberiesség és az ésszerűség egyetemes alapelveit. 

A film szívét és lelkét három matematikus jelenti, akik nem elég, hogy afro-amerikaiak, de ráadásul nők is, ami akkoriban súlyosbító tényezőnek számított. A NASA-nál dolgoznak abban az időszakban, amikor a számítástechnika még gyerekcipőben jár, és ezért rengeteg matematikai számítást manuálisan kell elvégezni, hiszen ez jelenti az űrutazás alapját. Nem véletlenül szerepel hivataluk ajtaján: „COLORED COMPUTERS”.

Bizony, már csak így megy ez abban az Amerikában, ahol az afro-amerikaiaknak külön épület, külön mosdó, külön kávéfőző vagy külön mindegy, mi jár, csak minimálisra lehessen csökkenteni általa a velük való érintkezést.

Ám a tudomány abszolút színvak, akárcsak maga a jóisten, aki hol ide, hol oda mér szűk vagy épp bő kézzel a tehetség terén. Nem nézi, hová mennyi cseppen.

Katherine, Dorothy és Mary esetében pedig nem igazán fukarkodott.

Istenadta lángelmék

A három nő a fent említett hivatalban dolgozik, ám hamarosan megkapják a kiugrási lehetőséget: Kat a Világűr Munkacsoporthoz kerül – szükségük van egy jó matematikusra, aki ellenőrzi az űrhajók pályamódosításait –, ahol azelőtt, a titkárnői beosztáson kívül, sohasem dolgozott nő, pláne afro-amerikai. Mary a mérnökök mellett próbál szerencsét, míg Dorothy csoportvezetői ambícióival, na meg a bürokráciával birkózik, miközben elsőként lovagolja meg a NASA „csatarendbe” állított IBM-számítógépeinek programsorait.

Mindhárman kivételes módon helytállnak új pozíciójukban, de közben sosem feledkeznek meg a hatvanas évek női princípium szentháromságának (anya, feleség, dolgozó nő) megfelelni. Emellett még – különösen Mary, aki mérnök szeretne lenni, és emiatt kénytelen egy „fehér” egyetemen megszerezni a diplomájához szükséges kiegészítő papírokat, ezzel üzenve hadat a szegregált oktatásnak! – önmegvalósítani. Olimpiai gátfutókat megszégyenítő vehemenciával lendülnek át a faji- és nemi megkülönböztetés akadályain, hogy megvalósítsák céljaikat, és ezzel követendő példaként szolgáljanak:

igenis mindenhol megvethetik a lábukat, sőt: ott is elsők lehetnek, ahol eredetileg még lapot sem osztottak nekik.

A színészek nagyszerűen játszanak: a Benjamin Button különös életéért legjobb női mellékszereplőként Oscar-díjra jelölt Taraji P. Henson alakítja a történet középpontjába helyezett Katherine-t, akit az új pozíció alaposan próbára tesz, ám öles léptekkel halad felfelé, ha nem is a ranglétrán, de a megbecsülés kettesével vett lépcsőfokain, miközben egy későn jött szerelem ígérete aranyozza be magánéletét.

A korábban Oscar-díjat nyert Octavia Spencer ismét kihozza a maximumot egy újabb mellékszerepből – nem véletlenül jelölték idén érte Golden Globe-ra –, Dorothy figuráját szó szerint életre kelti a vásznon, és bebizonyítja, hogy sosem késő valami újba kezdeni. A karakán Mary szerepében pedig Janelle Monáe énekesnő mutatkozik be először nagyjátékfilmben – hamarosan ismét láthatjuk őt a Golden Globe-díjas Holdfényben is. Meglehetősen erős nyitány ez egy kezdő színésznőtől!

Kevin Costner is tiszteletét teszi a filmben a Világűr Munkacsoport karizmatikus vezetőjeként, akinek csak az eredmény számít, bár a színész képes annyi pluszt hozzátenni, hogy érzékeltetni tudja a felszín alatt figurájának emberségességét. Vezetőként elsőként ébred rá, hogy az előítéletek a haladás útjában állnak, és kifakad: „vagy együtt jutunk ki az űrbe, vagy sehogy!”

Erre költsd a mozipénzt!

Komoly témája ellenére A számolás joga meglepően vicces és szórakoztató mozi. Alkotói képesek voltak megtalálni a humort a meredekebb helyzetekben is, ami jól oldja a remekül kezelt drámai feszültséget. A három főszereplő egymással való megmosolyogtató évődése pedig közelebb hozza a karaktereket a nézőhöz, könnyebb velük azonosulni.

A mai „elszaladt” jegyárak mellett nem könnyű kifogni egy jó filmet, de A számolás joga megéri az árát. És ha mozi közben olykor-olykor keserédessé válik is a szánkban a pattogatott kukorica, gondoljunk az űrkutatás háttérbe szorult úttörőire, akiknek nevét – mostanáig – nem kapta fel a fáma, de valójában ők tették lehetővé, hogy kijuthassunk a világűrbe.

Hát, így számolunk mi...

Bányász Attila

Fotók: InterCom