Mi, szemüvegesek... – avagy: így lettünk büszke rövidlátók

-

Pozőrködés szemüveg nélkül

Te talán úgy látsz, mint egy bagoly, és ezért nem is érted, mi ez a felhajtás a szemüveg körül, de hadd világosítsalak fel róla, milyen szerencsés vagy a jó szemed miatt! Nem akarok panaszkodni, hiszen lehetne sokkal nagyobb bajom is, mint hogy enyhe szemtengelyferdüléssel (a férjem szerint viszont egészen konkrét, de azért marha muris bandzsasággal) és rövidlátással áldott meg a sors. Ráadásul jó darabig nem is volt annyira súlyos az állapotom, úgyhogy bátran engedhettem a hiúságomnak, és hagytam a szemüveget a francba. Hiszen fantáziával és éles logikával simán ki lehet pótolni azt, amit a szemem nem volt képes meglátni. Nem mondom, azért voltak necces helyzetek, kora téli szürkület idején például, ha kocsival jöttem-mentem, hazaérve a biztonság kedvéért mindig leellenőriztem, nincs-e a lökhárítóba szorulva egy-két véres végtag, járókeret, komplett marhacsorda, ilyesmi...

Egyszer apámat véltem felismerni az utcán, lelkesen integetve indultam felé, ölelésre lendített karokkal – csak az lett baromi gyanús, hogy ő is hasonlóképp örül nekem. Ebből azonnal levettem: az a faszi fix, hogy nem az apám.

Szóval beismerem, igazi majomparádé lehettem abban az időben, amikor még nem voltam abszolút közveszélyes szemüveg nélkül. Pedig! Pedig nekem aztán igazán nem lehet okom panaszra, hiszen manapság még a legeldugottabb optikákban is pipecül dizájnos, és főleg halál kényelmes okulárékat lehet kapni.

Réges-rég, egy messzi galaxisban...

Nem túlzás az állítás, hogy ha a szemüveg hétszáz éves történetét nézzük, akkor az idő nagy részében a kényelem és a szemüveg még véletlenül sem szerepelhettek egy mondatban.

Annak ellenére, hogy a szemüveg nem tűnik egy kifejezetten bonyolult szerkezetnek – hiszen még lerajzolni is tök könnyű, szemben a hidraulikus tárcsafékkel vagy a bringa váltójával – és az üveget is ismeri az emberiség közel négyezer éve, csupán hétszáz évvel ezelőtt kezdték el úgy megmunkálni, hogy az kisegítse a hozzám hasonlóan vaksi egyéneket. De hol vagyunk még a menő napszemdzsótól?

Egészen a XIII. századig, ha valakinek rossz volt a szeme, az így járt, kénytelen volt kibékülni vakondokságával... vagy lízingelhette más valaki szemét, mint Ciceró, aki rabszolgát tartott arra, hogy felolvasson neki. Ez a szemtelen korszak csak 1267-ben ért véget, amikor is egy oxfordi ferences szerzetes, Roger Bacon bebizonyította, hogy ha egy speckó lencsét helyeznek a szövegre, akkor azzal fel lehet nagyítani az apróbb betűket. Bingó! De még így is el kellett telnie egy kis időnek, míg az olvasókő a papírtól egyre messzebb vándorolva végül kikötött az arcunk közepén.

Made in Italy

Igen ám, de még ekkor sem osztogattak olcsó esztéká-szemcsiket minden sarkon, kizárólag Olaszországban lehetett hozzájutni az áruhoz, a készítői pedig marhára vigyáztak, nehogy valaki kicsavarja a kezükből ezt a jól jövedelmező monopóliumot. Ezzel együtt is

a XIV. század közepére az írni és olvasni tudó papok körében már elterjedt a pápaszem, amivel párhuzamosan megszületett a szemüveg szimbolikája, mely viselőjét bölcsességgel és tudással ruházta fel.

(Mondtam már, hogy nekem is van szemüvegem?)

Innentől vagy kétszáz évig nem nagyon változott a kínálat, ha szemüveget kellett hordanod, kénytelen voltál beérni az úgynevezett ollós szemüveggel, ami ránézésre legalább annyira csinos lehetett, mint kényelmes.

Helló, cvikker! Helló, monokli!

Később aztán megjelent a szegecselt szemüveg, ami kinézetében már inkább hasonlított mai utódaira, leszámítva ismét a komfortérzetet. A pereme éles volt, a súlya tekintélyes... hát, nem lehetett egy leányálom ebben pompázni, az egyszer biztos.

Spanyolországban ekkoriban jöttek divatba a gigantikus lencséjű szemüvegek – a „minél nagyobb, annál menőbb" elvet követve. A menőségen kicsit rontott ugyan, hogy a rendszerint súlyos okulárék le-lecsúsztak viselőjük orráról, így nem mondhatni, hogy észrevétlenül javították volna a látást.

Aztán a XVIII. században végre megjelent a csíptetős szemüveg, azaz a cvikker! Azért ne örülj korán, a technológián ugyanis lett volna még bőven mit tökéletesíteni... és akkor talán nem kapta volna meg az „orrzúzó" gúnynevet.

Ha mégsem akartál volna két nagy fájdalmas vájatot az orrnyergedre, akkor egészen a század végig kellett várnod, amikor is megjelent a monokli – és itt most nem a családon belül elkövetett vak komondorok esetéről beszélek.

Az apró, kerek lencsét használaton kívül egy zsinórral a gomblyukhoz rögzítettek. Egyébként meg a szemkörnyéki izmokkal kellett a helyén tartani. Szerintem az viseljen ilyet, akinek két anyja van. Vagy aki annyira szeretné aláhúzni arisztokratikus születését, hogy még egy kiadós tikkelést is megkockáztat. Azok számára viszont, akik nem akarták a szem záróizmait erre trenírozni, hamarosan megszületett a megoldás, mégpedig a lornyon személyében. Nem is lenne olyan rossz ötlet, ha nem kellene örökösen fél kézzel tartani az elegáns pálcika végére rögzített okulárét. Hát hogy cipelje haza így az ember a cekkerét?

E temérdek vargabetű és bakugrás után aztán végre valahára, valahol a XX. század hajnalán megszületett az a szemüvegtípus, aminek viselete nem egy spanyolcsizmához (vagy tangabugyihoz) volt hasonlatos. Ezzel párhuzamosan pedig a divatvilág is felfedezte magának e pompás tárgyat, trendi kiegészítőt varázsolva belőle azok számára, akik épp erre vágynak.

Én pedig pironkodás nélkül hordhatom a szupermenő, übertrendi hipszter-szemüvegemet, megóvva a zebrákon közlekedő kisnyugdíjasok testi épségét, és az apámhoz távolról és hunyorogva hasonlatos urak erkölcseit. Sőt, sőőőőt, ha nagyon unnám az orromra biggyesztett okulárét, akár örökre sutba is vághatnám, hiszen egy laza, pár perces műtét segítségével nekem is lehet olyan a szemem, mint egy bagolynak. Vagy akár mint kettőnek, úgy ám!

 Fiala Borcsa

Felhasznált cikkek: ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Nate Johnston