Eleinte csak nyomasztó teherként ült a vállán, be kellett rendezni, szembenézni a múlt ott ragadt szellemeivel. Ott tanított szeretve tisztelt apja, ott fogadta a betegeit az anyja, az egyik legbátrabb teremtés, akit csak ismert. Látta őket, ahogy szobáról szobára suhannak a hatalmas, több száz négyzetméteres házban, a kihaltan döngő falak között. Sőt, időnként megjelentek szigorú, pedáns nagyszülei is, az egyik pont abban az ágyban halt meg, amit az ő szobájában tettek le a rakodómunkások. Egyszer belefeküdt, megpróbált ott aludni, de olyan súllyal nehezedett lelkére az a másik, már elporladt, mégis oly eleven test, hogy tágra nyílt szemekkel ugrott ki a paplan alól az éjszaka közepén.

A háznak személyisége volt. Megkívánta, hogy ablakait hetente megpucolják, így soha véget nem érő kirakattá vált. Azt is megkövetelte, hogy impozáns látványt nyújtson, ahogy a szülei idejében. Az asszony minden pénzét beleölte hát a felújításába, sőt, igent mondott sosem kedvelt, de gazdag udvarlójának is. Óriási tujákat hozatott, díszkövekkel rakatta ki a homlokzatot, égig érő, nehezen nyíló kerítést építtetett, amin tényleg csak a kiváltságosak léphettek be. Függőleges vasak, mellette égig érő fák, ugatva űző kutyák: senki még csak be sem leshetett az udvarra.

A ház nem engedett el senkit. Az asszony a gyerekeket persze elvitte iskolába, de rájuk is átragadt a furcsa, otthoni szótlanság, a bezárkózás, a gőg.

Nem volt ölelés, puszi, csak étel, szigorú rend, és természetesen tisztaság.

Mert egy grófi családból balul leszármazott családban nincs rendetlenség, senki sem jár gyűrött ruhában. Kirakatéletet éltek, egyenes derékkal, összeszorított szájjal közlekedtek az emberek között, nem is álltak szóba senkivel. Felsőbbrendűnek érezték magukat, nem volt egyetlen, egyébként őket messziről tisztelő „paraszt” sem, akit emberszámba vettek volna. Amikor nagy ritkán valakit mégis beengedtek a kapun, gunyoros, néma mosollyal nyugtázták az ámulatot. Az asszony szívesen mutatta meg a poros, tintával írt, ősi birtoklevelet. Büszke volt. 

Hosszú évek, évtizedek teltek el így. A gyerekek felnőttek, de mintha őket is foglyul ejtette volna a hatalmas ház, képtelenek voltak kilépni belőle, és ha mégis megpróbálták, súlyos betegen érkeztek haza, vissza az egyetlen helyre, ahol létezni tudnak. Nem beszélnek ők sem senkivel, némán, szürkén siklanak be a nagykapun, autóikból ki sem tekintve. Már a házat nézik. Pedig gazdagok, mehetnének akárhová, műveltek, intelligensek, lehetnének a kisváros első emberei. A család azonban megvetésbe és lenézésbe burkolózva bent marad a grandiózus házban.

Az asszony ott van most is. Némán nézi, ahogy lánya a port törölgeti a bútorokról. Ki sem lépett a házból, ami végül olyan nehéz teherré vált, hogy szétroppantotta a csontjait. Utolsó kívánsága szerint otthon temették el. A házban született, ott élt, és ott is halt meg, némán, szeretetlenül, büszkén, most is pakolgató lányára hagyva az egész örökséget.

Eleinte csak nyomasztó teherként ült a vállán, be kellett rendezni, szembenézni a múlt ott ragadt szellemeivel. Ott tanított szeretve tisztelt nagyapja, ott fogadta a betegeit a nagyanyja, az egyik legbátrabb teremtés, akit csak ismert, büszke, ismert, okos anyja. Látta őket, ahogy szobáról szobára suhannak a hatalmas, több száz négyzetméteres, kihaltan döngő ház falai között. Egyszer belefeküdt anyja még illatos, oly ismerős ágyába, megpróbált ott aludni, de olyan súllyal nehezedett a lelkére az a másik, már elporladt, mégis oly eleven test, hogy tágra nyílt szemekkel ugrott ki a paplan alól az éjszaka közepén.

Polgár Lili

Kép: flickr