–

Elfogadom, néha csak azért nézünk meg egy filmet, hogy a látványában gyönyörködjünk. A kosztümös filmeknek mindig ez az egyik vonzerejük, de jó esetben nem a fő mozgatórugójuk. Persze a gyönyörű ruhák és díszletek mellett van más is, amiért szívesen elandalodunk rajtuk: az emberek közötti kifinomult kommunikáció (hiszen többnyire a felsőbb társadalmi osztályokban játszódnak), a szilárd értékrend, a konvenciók biztonsága, az etikett finomságai – ezek is mind, de belőlük még nem lesz film. Nem lehet film!

A Downton Abbey-sorozat sem ezek miatt vált annyira sikeressé, de egy idő után nem maradt benne több. Hat évadon át húzták-nyúzták a Crawley család történetét, ami egyre inkább emlékeztetett egy szappanoperára, pedig nem annak indult.

Fő alkotója, Julian Fellowes minden idők egyik legnagyobb kosztümös filmjének írója volt: neki (és Robert Altman rendezőnek) köszönhetjük a Gosford Parkot, és mint a brit arisztokrácia szülötte valóban kivételes tudással és érzékenységgel bírt erről a közegről, ami alkalmassá tette rá, hogy ne lányregényt, hanem valódi tablót készítsen a kastélyok belső világáról.

A Downton Abbey-sorozat a Gosford Park könnyebben fogyasztható, glamúrosabb, „hígított” tévés verziójaként indult, de még így is volt benne anyag.

Megtartotta a mozifilmnek azt az invencióját, hogy egyenrangú történetszálként kezelte a kastély felső termeinek és alsó szintjének életét, tehát a nemesek és a szolgák kálváriáját – és ezáltal megmutatta, hogy ha a körülményekben van is különbség, a küzdelmekben osztoznak. Megmutatta, hogy arisztokratának lenni elsősorban kötelezettségekkel jár, és csak másodsorban luxus. Az évadok során igyekezett arról is beszélni, hogy a történelmi változások hogyan érintették az osztálytársadalmat, hogyan kezdtek töredezni a törésvonalak, és meddig tud elmenni ez a folyamat. (Nyilván csak egy időkorláton belül.) Egyikben sem ment mélyre, és nyilván nem is a realitás volt a fő cél, de egy képeskönyvnél többet akart mutatni.

Később azonban már végképp nem tudta elkerülni a sorozatoknak azt a csapdáját, hogy mindig gerjeszteni kell a drámát, mindig „történnie kell valaminek”, sőt mindig emelni kell a tétet, és be kell hozni új szereplőket is, hogy izgalmas maradjon. Hiába sikerült becserkészni olyan nagy angol sztárokat, mint Lily James vagy Matthew Goode, és hiába volt erős az eredeti szereplők egy része, a cselekmény egyre jobban ellaposodott, a karakterek kiüresedtek. Mégsem hagyták abba. Nem tehették, gondolom, mert még mindig volt rá igény, ha a muníció erősen fogyatkozott is. 

A hatodik évad befejezésével aztán mégis sikerült pontot tenni a sztori végére, de ilyenkor szokott az lenni, hogy egy utolsó mozifilmmel megkoronázzák a produkciót, ami elvileg a rajongók lelkét is simogatja, meg az alkotók és producerek is kaszálhatnak egy utolsót.

Az viszonylag ritkán fordul elő, hogy a film rá tud licitálni a sorozatra, és magasabb szintre helyezi, többnyire nyilvánvaló, hogy csak egy újabb bőrt húztak le róla, de vannak (nem is kevesen), akik ezzel is elégedettek. 

Bár a mozi és a tévé közti hierarchiát időközben elsodorta a korszellem, és ma már nem lehet azt mondani, hogy az egyik értékesebb felület a másiknál, de ha egy sorozatból játékfilm lesz, akkor mégiscsak meg kell ugrani a műfaji különbségekből adódó akadályokat. Másfél-két órában kell villantani, és valami fontosat mondani.

Julian Fellowes számára egyáltalán nem ismeretlen a mozifilm, még rendezett is kettőt, amiből az első (Cserbenhagyás) nem is sikerült rosszul. De hogy a Downton Abbey moziváltozatára miért választottak olyan rendezőt, aki viszont egész életében csak tévében dolgozott, az már rejtély. Nem azt akarom mondani, hogy aki csak képernyőre rendezett, az maradjon a kaptafánál, ki se próbálja magát vásznon is – ez nyilvánvaló hülyeség. De Michael Engler a korábbi munkái alapján egy olyan rendezőnek tűnik, aki pont nem az egyéni látásmódjáról és művészi ambícióiról híres. 

Megszámlálhatatlanul sok produkcióban dolgozott eddig, amik között akad nem egy jól ismert sorozat (a Sírhant művektől kezdve a Szex és New Yorkon és A stúdión át A viszonyig), természetesen ott van köztük a Downton Abbey néhány epizódja is, de minden sorozatba csak beszállt egy ponton, majd pár rész után továbbállt a következőre. Egy megbízható iparos lehet, aki át tud venni egy működő rendszert, bele tud simulni mások jól átgondolt, kialakított stílusába, tudja működtetni a mechanizmust. Ehhez mindenképp az kell, hogy ne legyenek nagyra törő önmegvalósítási vágyai. Ami a mozifilm esetében viszont alapfeltétel.

Ugyanakkor nem lehet egyedül Michael Engler nyakába varrni a Downton Abbey-film kudarcát – mert mondjuk ki: egy dögunalmas, giccses katalógus lett a produkcióból.

Biztosan van benne része, mert az egész úgy fest, mint egy referenciafilm, amit egy vidéki kastély népszerűsítéséhez rendeltek meg – de azért ludas ebben a sorozat atyja, Julian Fellowes is. 

Tudta, hogy a jól ismert környezethez valami nagy eseményt kell rendelni, mert tétet kell adni a sztorinak, de nem agyalt rajta sokáig – a királyi látogatásnál kézenfekvőbb ötlet valószínűleg nem létezik. Mégis mi más dobhatná fel egy kastély összes lakójának és szolgahadának életét egyidejűleg? És arra is alkalmas, hogy még ráaggassanak apró díszítéseket, melléksztorikat: évődést, szerelmi szálat, egy minimális politikát is – hogy minden szereplőnek jusson egy kis játéklehetőség. Egyébként ez volt a Gosford Park receptje is, csak ott nem királyi látogatással, de szintén egy nagy társadalmi eseménnyel a középpontban, és jóval súlyosabb háttértörténekkel.

Csakhogy a jól bevált recept most nem működött: nem esünk hasra attól, hogy egy királyi látogatást kell a kastélynak zökkenőmentesen abszolválnia, nincs ebben semmi különös – hát nem így élnek a főnemesek? Miért is változtatná meg bárki életét? Az alap tehát máris gyenge lábakon áll, imbolyog. A hozzá passzított mellékszálak meg végképp olyan hányavetin csüngnek rajta, olyan kidolgozatlanok, felületesek, hogy ezek még a szórakoztatásunkban is kudarcot vallanak.

Egyik minisztori komolytalanabb a másiknál, és Julian Fellowes valamiért úgy gondolta, a karakterek mélyítésére sem érdemes már energiát pazarolni, hiszen volt arra korábban hat évadnyi idő, úgyhogy egyik sem lép túl a jól bejáratott kliséin.

Maggie Smith (Violet Crawley-ként) biztonsággal szállítja a foghegyről odavetett poénjait, Michelle Dockery (Mary Crawley) hozza a hókirálynői tartását, ami mögött érző szív dobog, Jim Carter (a nyugdíjas komornyik, Carson szerepében) pedig egy letűnt értékrendet és világot. Érthetetlen módon az új sztori főhőse az ír sofőrből lett új arisztokrata, Tom Branson (Allen Leech) lett, aki mesebeli legkisebb fiúnak elég halovány; a másik fő szál pedig az új komornyikot (Robert James-Collier) emeli ki a tömegből, akinek egy ritka nevetséges melegsztori jutott. 

Rajtuk kívül az egyik legnagyobb brit színésznőnek, Imelda Stauntonnak írtak egy történetszálat, amiben persze a tehetsége töredékét sem tudja megvillantani, annyira sablonos – ez is mintha a Gosford Parkból táplálkozna, csak ott Helen Mirrennek jutott ennél jóval árnyaltabb verzióban; és akad két bántalmazói kapcsolat is, amibe bepillanthatunk, mindkettő példátlan érzéketlenséggel és a lehető legrosszabb végkifejlettel megoldva. (Az egyikben a nő még boldog is a párja agresszív féltékenységétől, mert a szerelem erejét látja benne, a másikban pedig emelt fővel, tudatos döntésből hódol be az elnyomásnak, mert fő a kötelesség.)

Egy szó, mint száz: esti mesének való a Downton Abbey, azt viszont jobb kanapén nézni, mert ott akár bele is szundíthat az ember. Moziba ennél nagyobb élményért járunk, de ha úgy vesszük, egy előnye talán mégis van a filmnek: többé nem fog hiányozni a Crawley-pereputty. Még nosztalgiánk sem lesz irántuk.     

Gyárfás Dorka

Fotók: UPI