A piacozás sohasem kizárólag a bevásárlásról szól

–

Az évek meg a rutin

Amikor kislány voltam, a nagymamámmal rengeteget jártunk a környékbeli piacra, hogy bevásároljunk a friss zöldségekből, gyümölcsökből. Neki nem kellett odafigyelnie rá, vagy meg-, illetve újratanulnia, hogy mindig helyi és szezonális alapanyagokból főzzön, egyrészt, mert ilyen szellemben nevelkedett (már csak a korából adódóan is), másrészt, mert eszébe sem jutott volna avokádós lazacot enni, mondjuk, kelkáposzta főzelék helyett. Több évtizedes rutinja alapján pontosan tudta, mikor és mit érdemes vásárolni, nem volt szüksége a szezonális élelmiszereket felvonultató naptárra, így akkor ment sárgabarackot venni a gombócba, amikor az a legédesebb, legfinomabb és a legolcsóbb is, de azzal is tisztában volt, hogy melyik árusnál kap olyan telt ízű paradicsomot, ami a negyedik dimenzióba emeli a nyári lecsót.

Hogy szolgál a kedves egészsége?

A nagymamámtól tanultam meg azt is, hogy a piacozás sohasem kizárólag a bevásárlásról szól, az kérlek, egy társasági esemény. Mert muszáj beszélgetni a zöldségessel és a tojásos nénivel, meg kell érdeklődni a lekvárostól, mit tesz bele a cseresznyedzsembe a gyümölcsön kívül, amitől az olyan finom, tudakozódni kell a hentes hogylétét illetően, be kell kukkantani az aszalványos bácsihoz, aki a múlt héten nagyon aggodalmaskodott az unokája náthája miatt, és eszmét kell cserélni a gombapaprikás receptjével kapcsolatban a sorban az előtted és mögötted állóval is. És a sikeres bevásárlást feltétlenül meg kell ünnepelni ott helyben egy csésze presszókávéval – egyrészt, mert megérdemled, másrészt, hogy még több fontos tudásra és információra szert tegyél, hiszen közben is folyamatosan szemmel kell tartani a színes forgatagot, köszönni kell az ismerősöknek, de bele lehet lesni mások kosarába is, szigorúan ihletszerzési céllal.

Legkedvesebb szombati program

A nagymamám most már 93 éves és rettentő nehezen mozog – kis távolságokat tud csak megtenni, és azt is irtó lassan – úgyhogy piacra sem megy többé, és főzni sem szokott már. Ám a stafétát azért időben átadta: nekem is nagyon fontos lett, hogy szombatonként kilátogassak a környékbeli termelői piacra, és amit lehet, mind ott vásároljam meg. Azt nem állítom persze, hogy sokkal olcsóbb így bevásárolni, mintha egy hipermarketben szereznék be mindent, de azt igen, hogy az itt kapható alapanyagok messze verik ízben, minőségben, frissességben, változatosságban az áruházakba ömlesztett, ki tudja, honnan származó holmikat. A termelői piacon kapható gyöngytyúk, eper, méz, pak choi minőségéért maguk az eladók kezeskednek, egyrészt, mert az valóban az ő (vagy a családjuk) keze munkáját dicséri, másrészt, mert kint lesznek jövő szombaton is, meg azután is, fél év múlva is, és azt is pontosan tudják, hogy belőlünk, vásárlókból élnek meg, így nem éri meg átverniük senkit. 

Hagyd magad sodorni az árral!

Sosem kőbevésett koncepcióval megyek a piacra: hagyom, hogy a lehetőségek formálják a következő napok menüit. Először lassan végigsétálok, felmérve az aznapi kínálatot, közben már születnek a különféle receptötletek a fejemben, mit mivel lehetne összekombinálni, miből milyen finomságot lehetne rittyenteni. Közben persze muszáj megállni ennél, beszélgetni avval, megkérdezni a zöldségest, hogy a mángoldot hogyan a legjobb elkészíteni, és örömmel venni, hogy a diskurzusba beleszól a tört magyarsággal beszélő ázsiai nő is, aki szintén hozzáteszi a maga kedvenc családi receptúráját.  

A mángoldból végül focacciát csináltam, de a sárga és lila szárú zöld levelek mellett igazán szép céklákat is felfedeztem, amiről rögtön eszembe jutott Alain Passard céklatatárja, ami még a céklaszkeptikusokat is átcsábítja a céklarajongók oldalára. Innentől pedig már nem volt más dolgom, mit venni még pár citromsárga répát, sötétzöldes árnyalatú koktélparadicsomot, egy marék vegyes salátalevelet… hogy azok díszes kísérőként pompázhassanak a fűszeres zöldségtatár mellett. Íme, a menü, ami kész van egy óra alatt, isteni finom, egészséges, helyi (azaz minimális a karbonlábnyoma), és így garantáltan maximális mennyiségű vitamint tartalmaz:

Alain Passard céklatatárja…

A céklákat (négy gumót használtam) úgy, ahogy vannak, felteszem egy nagy fazék vízben főni. Amíg elkészül, elő- és elkészítek minden mást – például a következő blokkban szereplő élesztő nélküli házikenyeret, ami keveréssel, sütéssel majdnem annyi időt vesz igénybe, mint amennyire a sötétlila gumóknak szükségük van ahhoz, hogy megpuhuljanak.

Amikor a cékla megfőtt, hideg vízzel leöblítem, hogy kicsit kihűljön, majd meghámozom, és a konyhai robotgéppel lereszelem. Ugyanígy aprítva-reszelve kerül mellé (a négy céklányi mennyiséggel számolva) kábé öt kisebb csemegeuborka, egy fél lila hagyma, egy-két evőkanál tárkony, fél deci szójaszósz, egy kiskanál tabasco szósz, egy evőkanál jó minőségű francia mustár, egy-két evőkanál majonéz, és egy kiskanál kapribogyó.

Salátát tettem mellé mustáros, mézes vinegrette-tel, citromsárga répából vágott csíkokkal, piros retekkel, koktélparadicsommal. És hogy legyen mire halmozni a céklatatárt, került mellé…  

…sajtos, feketeborsos, élesztő nélküli házikenyér

Mit össze nem kínlódtunk annak idején, amikor minden boltból egy csapásra kifogyott az élesztő! Próbáltunk hozzájutni pult alól, jó összeköttetések révén, igyekeztünk pótolni kovásszal… miközben végig ott volt az orrunk előtt a megoldás: az ír szódás kenyér formájában, ami élesztő helyett sütőporral operál, és kész van nullából – gyúrással együtt 40 perc alatt. Mondom is, hogyan!

A sütőt előmelegítettem 190 fokra. A konyhai robotgéppel először lereszeltem 15 deka parmezánszerű keménysajtot (amit szintén a piacon vettem. Észrevettétek, hogy a sajtos pultban dolgozók mindig milyen lelkesen, szinte már szerelemmel beszélnek a portékájukról? Én megértem őket!). Aztán összekevertem két bögre liszttel, egy kiskanál sóval, öt dkg olvasztott vajjal, egy csomag sütőporral, pár tekerés frissen őrölt borssal és egy bögre íróval (ha ilyet nem kapsz, cseppet se félj: keverj össze egy bögre tejet fél citrom kifacsart levével, és pihentesd öt percet). A tésztát kivettem a robotgép keverőtáljából, majd lisztes felületen formára igazítottam, sütőpapíros tepsire tettem, megvagdostam a tetejét, lekentem olvasztott vajjal, majd 35 perc alatt készre sütöttem.

Mire elkészült, az összes munkatársam ott sündörgött a konyhaajtóban, buzgón szimatoltak, mint egy falka vadászkutya, és azt kérdezgették, mikor lehet már végre mindent alaposan megkóstolni. Úgyhogy mire kettőt pördültem, nem maradt nyoma sem a kenyérkének, sem a céklatatárnak… de sebaj. Hamarosan újra szombat, engem pedig várnak a kofa cimboráim a tavasz felébredésével párhuzamosan folyamatosan változó, színes, izgalmas portékáikkal.

Ti is szerettek piacra járni? Van kedvencetek? Meséljétek el kommentben!

A képeket készítette: Lőrincz Emma

Fiala Borcsa