Mindig van egy-egy kajaszerelmem, amire ha rákattanok, onnantól nincs megállás, mániákusan csak körülötte forognak a gondolataim, és igyekszem annyiszor elkészíteni, ahányszor csak nem szégyellem. És mivel nem vagyok egy szégyenkezős fajta, képes vagyok akár napjában ötször is hamburgert, pizzát vagy nizzai salátát enni, ha úgy szottyan a kedvem. Ahogy Picassónak megvolt a rózsaszín meg a kék korszaka, úgy nekem is volt egy hosszas kínai édes-savanyú csirke érám, amit egy rövidebb mac-and-cheese időszak váltott, ez pedig idővel átalakult a varázslatos nyári tekercs-mániává.

Ha kedveskedni akarok magamnak, akkor csak ezt csinálom, nincs az a megoldhatatlannak tűnő konfliktus, amit ne tudnék pár rákos rollnival és egy purcantás édes-csili szósszal elsimítani.

A múltkor viszont, képzeld csak, mi történt! Kérlek alássan, nagyon összekaptam magammal.

Az egész úgy kezdődött, hogy bal lábbal ébredtem, és már a reggeli fogmosás során gyanakodva vizsgálgattam magam a tükörben. Szeret még engem ez a nő? Fontos vagyok neki?

– tettem fel magamnak a gyötrő kérdéseket, ám nem találtam rájuk megnyugtató választ. Csak nem jelent meg másvalaki az életében, akit a helyemre nézett ki…? Rosszkedvem a reggeli környékén csak fokozódott, nem voltam hajlandó ugyanis már kora hajnalban bundás kenyeret sütni magamnak, vigyázni kell a vonalaimra, az utóbbi időben nagyon belefeledkeztem a hedonizmusba, nem lesz ennek jó vége! Tessék csak szépen beérni a szokásos két darab lágytojással, nem kell mindig kaviár – szólt az eszem a gyomromnak, majd aztán egész délelőtt nem beszéltek egymással. A hasam álló nap morgolódott, képtelen volt megbocsátani a reggeli incidenst. Még a finom ebéd sem hozta lázba, de már hogy is hozta volna, amikor az eszem madársalátával akarta kiszúrni a szemét, az az egy darab kis felkockázott mozzarella pedig inkább a vicc kategóriájába esett.

Sőt, ha jobban megnézzük, nem volt az a tál zöld levélke más, mint sértés, arcba dobott kesztyű, homlokon placcsanó csula!

Délután fél öt magasságában éreztem, ha nem sikerül kibékülni magammal, bizony annak rossz vége lesz. Mehetek a kanapéra aludni, vagy ha jobban elharapódzik a dolog, vihetem magam engesztelésképpen egzotikus nyaralásra!

Mi mást tehettem volna…? Elhatároztam, hogy egy finom vacsorával fogom megkövetni saját magam, méghozzá: nyári tekerccsel! Az utóbbi időben ugyanis az lett a nagy favorit, főleg, amióta felfedeztem, hogy az édes-csili szósznál már csak a thai csípős mogyorós tunkoló a mesésebb hozzá. Emlékeztem, hogy a kamra polcán sorakozik is vagy három csomag rizslap, azokkal olyan vacsorát rittyentek egy pillanat alatt, hogy rögtön szent lesz a béke!

Be is vásároltam a többi hozzávalót, rákot, mogyorókrémet, rizst meg sok-sok zöldséget, még dörgölgettem is izgatottan a sorban állva a markomat, hogy meg fogok majd lepődni a különleges bánásmódtól… hogy otthon aztán iszonyodva fagyjak le a kamra kellős közepén! Mert bizony, amit én rizslapnak hittem, az mind-mind nori, azaz alga volt. Hogy fogja így belengeni az otthonomat a szeretet és a békesség?

Észrevetted, hogy az ember milyen kreatív lesz, ha szorul a torkán a hurok? Nos, velem is ez történt, addig-addig törtem a fejem, mitévő legyek, hogy hirtelen megláttam a fényt! Mogyorós curry és rák rizságyon! Ha ettől sem dobom hanyatt magam, akkor nagy baj van.

A zöldségeket (ezúttal kaliforniai paprikát, lilahagymát és babcsírát használtam, de tulajdonképp bármi jó, amit szeretsz: répa, spárga, póré, cukkini) vékony szeletekre vágtam, a tigrisrákot megpucoltam. Közben feltettem főni a rizst. A szószhoz összemelegítettem négy evőkanál vörös currypasztát, két evőkanál halszószt, két evőkanál szójaszószt, két evőkanál barna cukrot, négy evőkanál amerikai mogyorókrémet és egy doboz (250ml-es) kókusztejet, majd belecsavartam egy lime levét. Serpenyőben mogyoróolajon megpirítottam a rákok mindkét oldalát, akkor jó, ha már nem szürke, hanem rózsaszínű, és kissé meg is pirult. Kivettem a piruló rákokat, a helyükre dobtam a zöldségeket, pár perc alatt még épp roppanósra sütöttem őket. Visszatettem a rákokat, ráöntöttem a mártást, és az egészet öt perc alatt készre főztem. Rizságyra szedtem, megszórtam a tetejét petrezselyemmel, de korianderrel még jobb lett volna, majd izgatottan magam elé tettem az illatozó tányért, reszkető kézzel várva a reakciót.

Hogy mi történt otthon egészen pontosan, hanyatt vágtam-e magam az ínycsiklandó fogástól, azt a szemérem tiltja, hogy eláruljam. Annyit azonban boldogan megszellőztethetek, hogy azóta újra nagyon jóban vagyunk. Másnap reggel még kicsit évődtünk is, és a tükörképem rám kacsintott reggel fogmosás közben.

Szeresd magad te is, és etesd meg a benned lakó bestiát!

 

Fiala Borcsa