Itt egy újabb dolog, amitől parázhatunk – Szentesi őszintén beszél a félelméről
Sokkal jobban örültem volna neki, ha azt fedeztem volna fel, hogy az evéstől rettegek. De nem, még csak véletlenül se hajlik afelé a tudatom, hogy álljam már meg ugyan a hűtőnyitogatást, meg az (indiai) éttermekbe járást. Ennél sokkal földhözragadtabb az én problémám, bár egyáltalán nem általános. Nézzétek csak! Szentesi Éva őszinte kinyilatkoztatása következik:
-
A múltkor sétáltam haza, és úgy döntöttem, nem ülök fel a villamosra, hanem gyalog megyek. Hideg volt, köd szitált, de én állig be voltam bugyolálva, és jól esett a séta a gyönyörű Budapesten. Elsétáltam az Országház épülete mellett. A Parlament pompásan meg volt világítva, lőttem pár képet, élvezkedtem a hangulatban, sehova nem kellett sietnem, ezért az idő is ennek az édes melankóliának kedvezett. A fejemben egy régi szám szólt valami francia előadótól. Minden tökéletes volt, és akkor egyszer csak… beléjük ütköztem. Úgy álltak előttem monumentálisan, fölém tornyosulva, mint a nagy és gonosz szemű suhancok. Én kicsi voltam és védtelen, ők meg nem mozdultak, rám se néztek, csak meredtek a szürke, szitáló ködfátyolba, némán tűrték, ahogy beteríti őket a taknyos csapadék. Ez volt a talpazatukra belevésve: „Szétszórt hajával, véres homlokával áll a viharban maga a magyar."
Hallottam már róluk. Láttam őket korábban is, történelemkönyvekben olvastam a létezésükről, de azt nem sejtettem, hogy az életben ennyire brutálisak és ijesztőek lesznek. Akkor, azon a szürke, nyákos szerda estén rádöbbentem, hogy félek a nagy szobroktól. Sőt, inkább rettegek tőlük. Lehet, hogy szobor-fóbiám van? Jézusom!
Ahogy újdonsült betegségemet diagnosztizáltam, abban a pillanatban már fel is ütöttem Google-barátunkat, és rákerestem, hátha van ilyen fogalom, hogy „szoborpara". De nem volt. Gyakorlatilag mindennek van már fóbiája, csak az én frászomnak nincsen. Ezért teljesen jogos felháborodásomban készítettem egy rögtönzött kis listát a hülye fóbiáktól:
1.
Deipno-fóbia: ez a félelem a vacsora-partyk előtt és alatt jelentkezik. Már előre elkezd az ebben szenvedő beteg parázni azon, hogy társaságban ennie és beszélgetnie kell. A helyszínen pedig rendesen leizzad, elakad a szava, rosszabb esetben a falat is a torkán. Szerencsére ez rám egyáltalán nem jellemző. Sőt! Bár félnék egy kicsit a vacsoráktól. Jót tenne az alakomnak.
2.
Opto-fóbia: félelem a szem kinyitásától. Ezt a hülyeséget! Én pont a szem becsukásától félek, például olyankor, amikor mosom az arcomat. Ki tudja, milyen szellem vagy szörny settenkedik oda mögém olyankor a fürdőben. Ezért mindig nagyon gyorsan csinálom, sokszor benne is marad a szappan, ami meg aztán rendesen csípi a szememet.
3.
Pentera-fóbia: más néven anyósfóbia. Azt hiszem, ez az egyetlen, amit nem kell megmagyaráznom.
4.
Sesquipedalo-fóbia: rettegés a hosszú szavak kiejtésétől. Ezt a nevet azért külön köszönjék meg a névadóknak az ebben szenvedők!
5.
Allodoxa-fóbia: ezt az iszonyt szívélyesen ajánlanám néhány „kedves” kommentelőnek. Az allodoxa-fóbiások ugyanis rettegnek a véleménynyilvánítástól.
6.
Arachibutyro-fóbia: félelem attól, hogy a mogyoróvaj a szájpadlásra ragad. Az erről való véleményemet lásd az egyes pontban.
7.
Phobo-fóbia: félelem a fóbiáktól. Azt hiszem, ezt már nem lehet überelni.
Mindezeknek tükrében örömmel bejelentem ezt a mától létező fogalmat: magnastatue-fóbia, azaz nagyszobor-para. Sorstársaim, kérlek benneteket, jelentkezzetek!
Szentesi Éva
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/pathdoc
A belső képeket a szerző készítette