–

A pöttöm testről már senki nem mondaná meg, milyen magas nőé volt. Erős asszonyé, aki a legkeményebb férfimunkát is elvégezte az apja szőlőjében.

A fehér, pihés hajról sem lehet sejteni, micsoda szőke fonatként csorgott le a dédi hátán lánykorában. A dédipapa hét évig udvarolt neki, úgy megbabonázta a hajörvény.

Kék szeme is jobban csillogott, sütött belőle az élet szeretete. Még most is olyan üde, de fénye időnként elhalványul. Tekintete pedig sokszor kelepcébe zárt madárként verdes, ahogy keresi az összefüggéseket. Már nem érti, mi történik körülötte, a családtagokkal többször elmesélteti, kik ők. A fia ötvenedszerre is elmondja türelmesen, hogy ő a fia, igaz a szemében egyre többször csillan meg valami furcsa, könnynek látszó nedvesség.

De dédike olyan kedvesen tud megörülni mindenkinek, hogy a család csak elfogódottan simítja meg a hátát.

„Hát, te meg hogy kerülsz ide?” – kérdezi például a már fél órája mellette ülő unokáját.

Sok minden változott ezen kívül is.

Dédike ráncos ujjai sem így festettek évekkel ezelőtt. Hosszúkás keze igazi művészkéz volt. Ügyesen festett, rajzolt, gyurmázott, szobrászkodott vele: tanítványai csak ámultak.

Merthogy dédike tanítónőként kereste a kenyerét. Volt, hogy egyszerre nyolc évfolyamot tanított egy aprócska vidéki iskolában. Zengő hangjával bárhol rendet teremtett.

Minden gyerek hallgatott rá. A nagyobb, vadabb fiúk a hangja, a kisebbek a kedvessége miatt. Megcirógatta a kicsik arcát, és elolvadtak tőle. Szigorú volt, mégis lágy.

És ahogy verset tudott mondani! Olyan szenvedélyes örömmel adta elő érces hangján a költeményeket, hogy tanítványai hamar irodalombolondokká váltak, és nemsokára lázasan motyogták magukban Babits és Arany mágikus sorait.

Pedig dédike is megkeseredhetett volna sokakhoz hasonlóan. A háború derékba törte költői karrierjét, a családja földönfutó lett, ő pedig tizennyolc évesen lánytestvéreivel együtt egy deszkával borított földlukban kuporgott, amiben épphogy fel lehetett térdelni. Így bújtatta apja csodaszép lányait az oroszok elől.

Ötvenhatban csak egy kis szerencsén múlt, hogy a férje nem állt be a harcokba, ő pedig nem maradt egyedül három fiúval. Bár később ez is megtörtént. Igaz, nem kellett hozzá forradalom, csak egy fiatalabb nő.

Dédike mindig is beosztó volt, a cukros zacskót kimosta, és eltette, minden szatyrot és csomagolópapírt, újságot gyűjtött, a használt boríték sarkából szamárfül elleni védő készült a füzetekre. Veteményese volt a bérház kertjében, saját maga tette el a háztartásból megmaradt vetőmagnak valót papír tasakokban.

Annyi toldozott-foldozott ruhát, stoppolt zoknit és javított cipőt még senki nem látott, amennyi nála hemzsegett. Semmit nem dobott ki, minden tárgya átalakult, és új életet kezdett.

Dédike ereje kifogyhatatlan volt. Mintha valami mesebeli kút lett volna, úgy áradt belőle az energia és szeretet.

Jutott belőle mindenkinek: a gyerekeinek, az unokáinak, a tanítványainak, a szakköröseinek, a gyülekezet tagjainak, vagy a koldusnak az utcán.

A menyei is rajongtak érte. Főleg a középső fia felesége. Úgy érezte, egy második anyát kapott az anyósában. Édesanyának szólította ahelyett, hogy kígyót-békát kiáltott volna rá, ahogy más menyek.

Dédike megint ott ül az ebédlőasztalnál. Mint egy tündérek által megbűvölt kisgyerek, aki nem érti a körülötte zajló eseményeket. Visszafogottan mosolyog, láthatóan nem tudja, kikkel ül itt… és miért.

Aztán megérkezik a külföldön élő menye. Töri a magyart, de lelkesen tanulja, és ügyesen beszéli. Odalép a pinduri dédikéhez, átöleli, megpuszilja.

Ezt súgja neki: „Szia, édesanya!”

Dédike szeme ekkor tündökölni kezd, és mosolya kinyílik, akár a liliom.

Ránéz a külföldi menyére, valóban ránéz, és látszik, hogy tudja, ki ő. A nagyobbik fia felesége, aki szándékosan nevezte úgy, ahogy a középső fia felesége mindig is tette. „Édesanya!” Ez a megszólítás kicsit eszébe juttatja a lányaként dédelgetett asszonyt is, akit korán elveszített a család.

Dédike arca és mozdulatai ekkor megtelnek a régi szenvedéllyel és szeretettel.

Még szélesebbre tárja a mosolyát.

Pontosan érzékeli, mi történik körülötte, ki ücsörög a balján, a jobbján, miről folyik a beszélgetés. Egy apró vicc erejéig még hozzá is szól a témához. Megpaskolja a külföldi menye kézfejét, aki pár percre visszahozta a tudatát, és mint Csipkerózsikát a csók, egy szóval felébresztette.

Aztán a pár percnyi csoda véget ér, és dédike tekintete ismét zavart lesz. A mosolya is összehúzza magát, mint szemérmes virág a szirmait. Újra bebújik a saját tündérvilágába.

De a jókedv nem tűnik el a szeméből, és a hatvanöt éves középső fiának azért még odasúgja kedvesen: „Hogy megnőttél, mióta nem láttalak!”

A hajlott hátú, kopaszodó férfi pedig lágyan megsimogatja az anyja fejét, úgy, ahogy annak idején az ő buksiját cirógatta az édesanyja. És örül neki, hogy dédike pár percre visszatért közénk...

 Finy Petra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Katya Shut