–

Hallgatom az iskolában, mi jó a kilencéves gyereknek. A suliban elfárad, otthon pihennie kell, lehetőleg töltse zajmentesen a délutánját, játsszon, ne szóljon zene, különösen ne slágerek. Mielőtt bárki reflexből ugrana az iskola javaslatára, hozzátenném, ez tényleg jó iskola, fontos nekik a gyerek érdeke, fejlődése. Szeretem, ahogy bánnak velük odabenn. Mégis, amikor hazaérünk, a lányom azonnal bemegy a szobájába, bekapcsolja a zenét, jobban mondva, üvölteti, amitől nálam kezd felmenni a pumpa. Eszembe jut, mit mondott a tanító néni, és mit csináltam én kilencévesen. Maximum Halász Juditot és magyar népmeséket tettem fel a lemezjátszónkra, ez a „kölök” meg itt nem elég, hogy ócska slágereket nyomat, hanem egyenesen rádiót hallgat, amit aztán tényleg nem ajánlanak a szakemberek a reklámok miatt. Ellenőrizetlenül ömlik a gyerekre a kínálat, ehhez még túl kicsi, nem tud szelektálni.

Be is csörtetek a szobájába, hogy megkérjem, legyen szíves kikapcsolni, amire persze nem hajlandó, aztán hosszas huzavona kezdődik, hogy őt nem érdekli, ki mit mond, szeretné hallgatni ezt a csatornát, imádja a kívánságműsort.

Nyúlok a kapcsolóért felelősségem teljes tudatában, és megnyomom az OFF gombot, hiszen, ha a legkorszerűbb szakemberek is ezt ajánlják, akkor a gyereknek ez lesz a jó.

De a nyavalyás, akinek – ugyebár – ez a jó, csak dühöng, leveti magát a földre, fetreng, látványosan unatkozik, hogy neki nincs kedve játszani, hiába hívom, hogy jöjjön, az öccsével társasozni fogunk, beállhat ő is. Hátat fordít, hogy hagyjam békén, úgyhogy feladom, otthagyom, majd megnyugszik, kimegyek a nappaliba a másikhoz.

Eltelik egy óra, de még mindig bent kuksol a gyerek a szobájában, lassan menni kell fürdeni, bekopogok, kidugja a fejét, az arca nyugodt, nem duzzog, úgy látszik, feldolgozta, hogy valami nem úgy lett, ahogy ő szerette volna.

Néhány nappal később ülünk a kocsiban. Jó hangulat van, a kedvéért bekapcsoljuk a rádiót, ilyenkor lehet, amikor én is itt vagyok, megkeressük a kedvenc csatornáját, szól a zene, épp a kívánságműsor megy, hangosan éneklem az egyik dalt, mondom neki, ez tök jó szám, vagy húszéves sláger lehet.

„Akkor miért nem szereted, ha otthon én is bekapcsolom?” – szegezi nekem a kérdést.

Elmondom neki a szokásos szöveget: hogy ha nem vagyok ott, nem hallom, ha olyan számok mennek, amik nem neki valók, meg ott vannak a reklámok is, amiket kifejezetten károsnak tartanak azok a bizonyos modern szakemberek.

„De én nem szoktam reklámokat hallgatni, tényleg, akkor elkapcsolok” – próbál győzködni, ám én kétkedve nézek rá, majd határozottan felé fordulok:

„Mi az, hogy nem szoktál? Azt hittem, már megbeszéltük egyszer, hogy nem lehet otthon rádiózni.”

Kajánul rám vigyorog, majd bevallja, hogy amikor a múltkor kimentem a szobából, akkor titokban visszakapcsolta a rádiót, meg azóta is néhányszor.

Szívem szerint csípőre tenném a kezem, de szerencséjére a kormányt kell fognom, a zenétől meg sajnos túl jó kedvem lett. Képtelen vagyok előcsalni magamból a szigorú szülőt, hiába is igyekszem újra belevágni a prédikációba. Inkább csak jelentőségteljesen hallgatok.

Amikor a következő délután hazaérünk az iskolából, ismét kezdődik a műsor. Mármint még nem a rádióban, de hamarosan ott is, mert épp az a vita tárgya, hogy ő szeretné meghallgatni a kívánságműsort azon a bizonyos adón. Én meg kezdem a szokásosat, már magam is halálra unom a saját szövegemet. Most azonban nem adja fel olyan könnyen, mint a múltkor, dacoskodik, hogy márpedig ő nem akar semmi mást, ha kell, még vacsorát sem fog enni, mert ő igenis zenét akar hallgatni, méghozzá azon a bizonyos csatornán.

Fáradt vagyok. Sok volt egész nap a harcból, nem lenne jó itthon is folytatni, szeretném, ha örülnénk egymásnak, ha nyugodtan tudnánk ezt a pár órát tölteni, nemcsak magam miatt, hanem miatta is.

Leengedem a kezem, ami megint okításra készen lendült a magasba.

„Akkor menj, csináld, ahogy szeretnéd” – mondom neki.

A hangom nyugodt, nincs benne szemrehányás, csak fáradtság, feladom a harcot, az elveket, amik fontosak, de azért mégis.

Először gyanakvóan néz rám, aztán amikor látja, hogy komolyan gondolom, és nem is haragszom, bemegy a szobájába. Hallom, bekapcsol valamit, de csak halkan, nem dübörög az ajtó, nem remegnek a falak. Nem tudom kivenni, mi lehet az, de már nem is érdekel, most tiszta szívemből sikerül elengednem ezt az egészet. Legalábbis erre az alkalomra.

Megint egy órát van bent, aztán kijön hozzám a konyhába, épp főzöm a vacsorát.

„Jó volt?”– kérdezem.

Bólogat.

„Nem hallgattam reklámokat, ahogy ígértem” – mondja, és hálásan átöleli a lábamat.

Hidas Judit