–

Függetlennek és szabadnak lenni számomra elengedhetetlen, legalább olyan nagy szükségem van rá, mint a vízre vagy az oxigénre. Ráadásul minél idősebb vagyok, annál inkább vágyom a szabad levegőre, a szabad mozgásra, a saját, különálló életemre. De mielőtt felhördülnél, hogy miért húzom le azokat, akik boldog házasságban élnek, sietlek megnyugtatni: szerintem a függetlenség egyáltalán nem zárja ki az örömteli párkapcsolatot, sőt. Egyedül élni jó, és párban lenni is nagyon klassz. Az utóbbi esetben szerintem az a legjobb, ha úgy tud egymás mellett élni két ember, hogy egyik sem helyezi magát a másik fölé, nem teszi a másikat sem érzelmileg, sem anyagilag, sem szellemileg, sem fizikailag magától függővé. Ha nem csupán a saját gyengeségeinek, félelmeinek, frusztrációjának kompenzálására „tartja” a párját, hanem képes értékelni és támogatni az autonóm személyiségét, segíti az elképzeléseiben, ambícióiban, terveiben ott, ahol lehet, vagy ahol épp szükség van rá, és igyekszik mind magából, mind a másikból kihozni a legjobbat. Túl idealisztikus lenne az elképzelésem? Lehet. De mivel semmi kevesebbre nem vagyok rászorulva, talán megtehetem, hogy ezt lőjem be célnak.

Akárcsak te.

Légy boldog, elégedett, megbecsült oldalbordája a másiknak, nem egy elhanyagolt háttérszemélyzet, magától értetődő, feltétel nélküli szeretetforrás vagy szürke mellékszereplő.

Az oldalbordák pedig igenis megérdemlik a dicshimnuszt, kijár nekik a konfettieső, a tűzijáték és a mély hajbók is, főleg, amikor olyan illatosak, omlósak és ízletesek, mint az enyém.

Az én Függetlenségi BBQ bordám (tíz főre...) úgy készült, hogy a piacon vásároltam három kiló sertésoldalast. Ez az egyik legklasszabb hús szerintem, amit a malacból ki lehet hozni (a füle, a sonkája meg a csülke után, nyilván). Egyrészt, mert pofonegyszerű az elkészítése, cserébe viszont százféleképpen lehet variálni, remek feltét főzelékekre és kifejezetten olcsó, a kutya pedig fix, hogy kis szentélyt fog építeni  számodra hálától túlcsorduló tekintettel, ha a végén megkaphat párat a csontokból. A három kiló oldalasból meg annyi „kutyarágó” született, hogy a WMN összes házikedvencének jutott belőle bőségesen.

A húsokat feltettem egy nagy fazékban két bögre vízzel, babérlevéllel, sóval, borssal párolódni a platnira, ez egy jó másfél-két órás elfoglaltságot jelent. Akkor vagy kész, ha már pipecül bele tudod szúrni a bordák közé a konyhakést. Időnként pillants rá, nem főtte-e el idő előtt a vizet maga alól, de a cél az, hogy mire megpuhul, addigra csak egy kis szaftos cucc maradjon a lábos legalján. (Ezt nyugodtan tunkold ki egy kis puha, fehér kenyérrel, valami isteni! Ráadásul ennyivel tartozol a szépségednek, a kissé nyúlós szaft ugyanis a csontoknak köszönhetően tartalmaz kollagént, amiért a bőröd is hálás lesz. Éljen az örök ifjúság, amit fehér kenyeres pecsenyeszafttal lehet a leginkább elérni!)

A szószhoz összeturmixoltam egy érett, puha húsú ananászt egy csilipaprikával, egy vöröshagymával, négy gerezd fokhagymával, négy nagy paradicsommal, két kaliforniai vagy kápia paprikával és egy hüvelykujjnyi meghámozott gyömbérrel, hozzákevertem öt evőkanál barna cukrot, sót, borsot, egy kiskanál őrölt szegfűszeget, majd az illatozó, szerelempiros szószt feltettem főni fedő nélkül, mert jó, sűrű mártásra lesz szükségünk a végén. Ennek is meg kell adni a módját, szóval nem biztos, hogy sokkal hamarabb el fog készülni, mint a borda.

Amikor a mártás kellőképpen besűrűsödött és a hús is omlósra puhult (de nem szétfőtt!), akkor két-három-négy bordánként szűk tenyérnyi darabokat vágok az oldalasból, megforgatom a mártásban, hogy szépen bevonja, majd sütőpapíros tepsire fektetve betolom 200 fokra a sütőbe. A maradék szószt elteszem mártogatni - szóval ha netán kevesebb hússal dolgozol, mint 3 kiló, akkor sem kell kétségbeesned, szuperül fog menni a krumplihoz is, vagy tedd el úgy, mint egy lekvárt, dunsztban, esetleg fagyaszd le.

Alá egy nagy tepsibe cikkelyekre vágott, sózott, olajozott újkrumplit dugtam. A kettő így sülögetett még egy negyven percet, miközben az isteni illatokra elő-előbukkanó kollégák egyre türelmetlenebbül kérdezgették, hogy mikor lesz már kész az ebéd. A szemem sarkából láttam ám, hogy ha nem iparkodik megpirulni záros határidőn belül a tepsik tartalma, akkor bizony a hajamra kenhetem a fene nagy függetlenségemet, mert ezek engem fognak kardélre hányni, felnégyelni, kerékbe törni, aztán tatárbifszteknek bekeverve bekebelezni.

Szpojler! A hús megsült, a krumpli megpuhult, a kollégák mind egy szálig jóllaktak. És ami a legdurvább, az a temérdek étel is elfogyott az utolsó morzsáig. 

Mindenkinek jó étvágyat, boldog függetlenedést és önmegvalósítást kíván,

 

Fiala Borcsa

Képek: Kerepeczki Anna/WMN