–

– Szerintem költözöm. Készen állsz? 

– Amióta ismerlek – ezt válaszolta, és mélyen a szemembe nézett. Éjjel két óra volt, július, Franciaországban, Bordeaux-ban voltunk, egy klub teraszán, a sokadik ital után. Egy vagy két hónapja nem láttuk egymást, ez volt a közös nyaralásunk. Hajnali kettő és négy óra között mindent megbeszéltünk. Hogy augusztus végén felmondok, októberben Magyarországra jön a bátyám esküvőjére, és együtt vissza megyünk. Spiccesen két óra alatt megterveztük a jövőnket, és aztán kérdés nélkül tartottuk magunkat hozzá. Október közepén kiköltöztem Barcelonába. 

Azóta Spanyolországban élek.

Itt kezdtem 2019-et és 2020-at is. Nincs fogadalmam az új évre, mert éppen ezt tanulom, amióta itt vagyok, hogy hogyan szabaduljak fel a mások és saját elvárásaim alól, és hogyan szabadítsam meg tőlük a körülöttem lévőket is. Az új naptári év számai mégis hatnak rám. A számmisztikában a kettest a nőiesség szimbólumának tartják, sokáig ezért – nem meglepő – az erőtlenséggel is azonosították. Elég csak az alakjára gondolni, mintha térdre ereszkedne, fejét, hátát lehajtva megadná magát.

Ez a forma mégis ellenállóbb, mint sok másik, mert az erőt sugárzó egyenessel és egyessel ellentétben jobban bírja a terhelést. A súly alatt összehúzódik, de rugalmassága miatt összeroppanni nem tud.

A 2-es a szerencseszámom, amióta az eszemet tudom, amióta pedig olvasni, azóta azt is, hogy a megértés, a megérzések, a megbocsátás száma, és míg a maszkulin energiákkal felruházott 1-es a hatalom, addig a hajlékony 2-es a béke jelképe. A béke az elmúlt évben a lelkigyakorlatommá vált, küzdelmeim legnagyobb részében saját belső háborgásaim elcsendesítésével voltam elfoglalva. Költözésem óta a legnagyobb vívmányom, hogy megtanultam, hogyan nyugtassam meg magamat, és ehhez minden nyitottságomra és rugalmasságomra szükségem volt. 

A Barcelonába tartó repülőre két nagy bőrönddel szálltam fel, 

életemben először azzal a tudattal, hogy fogalmam sincs, visszamegyek-e Budapestre. Az esti járatra volt jegyünk, anyukám vitt ki a reptérre, az autóban észrevettem, hogy pityereg. Én nem tudtam sírni, nem ment, mérges lettem, mert fájt, és nem akartam, hogy fájjon. Becsekkoltuk a csomagokat, és vártunk, egy órát, a gép késik, két órát, a gép nem tudják, mikor indul, aztán éjfélkor mondták, hogy csak következő délután. Életemben megint először a szülővárosomban, egy hotelban szállásoltak el, nevetve konstatáltam, hogy a költözésem első próbálkozásra mégsem jött össze. De akkor már mindegy volt, hogy mikor, csak az számított, hogy megyek.

Sosem éreztem magam olyan szabadnak, mint aznap éjszaka egy budapesti hotelszobában a régi és az új otthonom között.  

Barcelona elhelyezkedése mindig is lenyűgözött. 

Százhúsz kilométerre van a Pireneusoktól, a Spanyolország és Franciaország közötti természetes határtól. A Pireneusok kisebb az Alpoknál, formái mégis meghökkentőbbek, az óceán közelsége miatt ugyanis jóval több hó hullott itt, így a gleccserek nagyobbak és sokszor látványosabbak is. A Pireneusokat a mitológiai hercegnő, Héraklész szeretője, Püréné után nevezték el.

Bebrüx király lánya valójában inkább volt Héraklész áldozata, mint szeretője, miután a mitológia szerint Héraklész a királyi családnál tett látogatásakor megerőszakolta őt. A nimfa kígyót szült, majd rettegésében és szégyenében az erdőbe menekült és meghalt.

Héraklész persze később megbánta tettét, sírboltot emelt Pürénének, vad indulattal óriási köveket halmozott fel, amelyek aztán egy-egy hatalmas hegyláncot alkottak, a Pireneusokat.

Két éve voltam síelni a hegyekben, és először akkor suhant át a fejemben, lehet, hogy megteszem, és kiköltözöm Barcelonába. A mitológiai kegyetlenségből született Pireneusokat kevésbé tartottam ridegnek, mint az Alpokat, szebbeknek találtam a fényeket, és kedvesebbnek a völgyeket. Két óra alatt el lehet vonatozni Barcelonából, és tíz euróba ha kerül. Amikor a repülőgépen ülve megláttam a hegyeket, magamat is láttam, és azt is láttam, hogy boldog vagyok.

Újjászületés

Aztán landoltunk, és én azóta nem voltam Pireneusokban. Az első időkben ugyanis legtöbbet Budapestre gondoltam. Mert Barcelonában várt szerelem és barátság, de nem várt sem munka, sem biztonság. Harmincéves voltam, hátrahagytam egy lakást, egy munkát, amiért évekig keményen küzdöttem, a függetlenségem, az egzisztenciám. Hátrahagytam a szeretteimet. Hátrahagytam az anyanyelvemet, ami a szenvedélyem, a mondatokat, amikből újságíróként éltem, fizettem a számláimat, és amikből – hirtelen világossá vált – az egyre szilárdabb lábakon álló magabiztosságomat nyertem.

Barcelonában az ír író, Colm Tóibín abbahagyta az alkotást, mert mint mondta, az élet túl izgalmas volt az íráshoz. A barcelonai írólegenda, Carlos Ruiz Zafón nem tudott úgy sétálni az utcákon, hogy ne érezte volna a történelem súlyát, mert mint fogalmazott, a várost kísérti a történelem.

Ernest Hemingway szerint pedig Barcelona egy komikus opera, amely még a háború alatt is megnevettette.

Viszont én Barcelonába érve alig tudtam figyelni az utcákra, és nem sokszor nevettem. Barcelonában megrendültem.

Szluha Krisztina

Képek: Magérusz Anna