–

Erről magam is meggyőződhettem az oldalán. Nem, nem  arról van szó, hogy tíz éve együtt jártunk KRESZ-tanfolyamra, és látott három paddal előrébb ülni, de én nem emlékszem rá, ő mégis bejelölt. Hanem egy barátszerző kamuprofilról – több ezer ismerőssel. Mikor kellett volna először arra gyanakodni, hogy Szabolcs valójában nem is létezik? Talán először akkor, amikor kiderült, hogy ezen ismerősök mindegyike nő. Bár több képen is férfiakkal van lefotózva az álomsrác, ismerősei körét mégis csak a gyengébbik nem erősíti. Gyanúra adhat okot az is, hogy a képeken kívül semmiféle interakció nincs az oldalán. Ne mondjátok nekem, hogy nem ismerős a helyzet, amikor egy baconos-hajdinás kuglófreceptet megoszt az anyukád az oldaladon, vagy a barátaid betaggelnek egy kockás farkú bébi emus képen? Aztán ott van az iskolája is: a Budapesti Matamatikai (sic!) Egyetem. Hát, igen.

Szegény „Szabolcs”, nem is tud róla, hogy a fényképeivel valaki visszaél. Én amúgy azt tippelem, hogy ő talán egy amerikai fiú (talán Steve Kentuckyból), mivel – a képeit jobban megnézve – amerikai rendszámú autókat látok a háttérben, és a ruházata alapján sem tippelném őt európainak. Ilyen profilok mindig is voltak, és gyanúm szerint lesznek is, nem ezen lepődtem meg. Hanem a több ezer nőn, akik nemcsak ismeretlenül visszajelölték a magyar Fernando Colunga-t (természetesen az Esmeralda- sorozatból), hanem bármiféle személyes interakciót nélkülözve minden Szabolcs névnapkor köszöntik őt az adatlapján, lájkolják a képeit, sőt, tanácsokat adnak neki. („A sportos ruházat jobban áll neked!” Stb...)

Érdekes világot élünk: egy ismeretlennek, akivel soha nem találkoztunk személyesen, boldog névnapot kívánunk, a szomszédaink köszönését viszont nem fogadjuk. Hogy is van ez?

Nemcsak rendszerváltás volt, hanem jött egy egészen másfajta változás is, amire senki sem figyelmeztetett minket. Az én nagymamám nem mesélt nekem ilyeneket, amikor tátott szájjal hallgattam őt a sámlin ülve, hogy: „hej, amikor én első táncos voltam a megyebálon, hogy megnézett az összes legény, a sok kackiás bajszú, bizony! Mire hazaértem hajnalban az első lovas kocsival, már tizenhét jelölésem és hat üzenetem volt a közösségimen”. Ezek a játékok ugyanis egészen újak, ahogy a hozzá tartozó szabályok is. Bár a koromat nem szégyellem, de legyen elég annyi, hogy én még emlékszem a Kacsamesék alatt hirtelen bevillanó Antall József gyászkeretes portréjára, ezért pontosan rémlik az is, ahogy néhány évvel később informatika órán láttuk először a Yahoo-t, és a tanárunk akkor azt mondta, ide mindent be lehet írni, amire csak kíváncsi vagy. Egyszerre tűnt varázslatosnak, és persze pofátlanul egyszerűnek is: ezt a könyvtáros Ildi néni is tudja. 

Apropó, idősebb korosztály: ők azok, akik előszeretettel és bájos naivitással használják az internetet, minden mélyebb tudás nélkül. És itt kéne belépni az unokáknak, gyerekeknek, hogy elmagyarázzák, hogyan is tudják megvédeni magukat a netes veszélyektől. Bár néha hiába magyarázza az ember a szüleinek, hogy a fészpukkon (sic!) nem kell mindenkit visszajelölni csak azért, mert egy cica van a profilképén (értendő ez állatra, és állati pózban tekergő nőneműekre is), illetve hogy bár tök zsír a kolléganőkkel bökdösni egymást, de nem hiszem, hogy a férjük egy idő után örülni fog ennek. Szerencsére a legtöbb esetben megmaradnak a receptek és nyereményjátékok osztogatásánál, és ez jól is van így. Mindenkinek van egy ismerőse, aki megoszt mindent, így a családi képeinket is. Egyszer kell csak neki elmondani, hogy azzal nem lehet semmit nyerni, maximum egy kis ellenszenvet.

Hogy a közösségi oldalak használata veszélyeket hordozhat magában, az nem újdonság. Mégsem szidjuk ezeket az oldalakat, hiszen régen látott osztálytársakkal hoz össze, az ország két végén élő, de egy üdülőhelyen nyaralókkal tudjuk így tartani a kapcsolatot, illetve mindig azt tudjuk mondani a barátainknak bármilyen újdonságára, hogy „igen, tudom, láttam a fészpukkon”   (copyright: apukám). Nem az oldalakkal van baj, hanem velünk. Hogy túlontúl naivak és szeretetéhesek vagyunk. És nemcsak online. Néhány éve egy ismerősöm szólt, hogy a fényképeimmel valaki más adja el magát. Igen, én is úgy jártam, ahogy Steve Kentucky. Írtam neki, és eltüntette a profilt, de ki tudja, addig hány embert vágott át.

A baj velünk van, csak azt nem tudom, mi. Ha ennyire görcsösen vágyunk barátokra vagy valamiféle visszaigazolásra, akkor frissítsük magunkat egy 2.0-s verzióra, vagy egyszerűen köszönjünk vissza a lépcsőházban a szomszédainknak: meg is lepődnénk rajta, hogy hány barátságot lehet így kötni. Ja, és nem virtuálisat. Lájk!

Zakály Viktória 

Disclaimer: A fotó jóképű, de nem Szabolcs. Hanem egy stockfotó.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ArtOfPhotos