Díszes brossok, finom bőrkesztyűk, kecses kelmék, gyönyörű gyapjúdarabok, ameddig a szem ellát – ezek azonban nem csupán ruhák, hanem emlékek; saját lelkük van. Érezni, ahogy általuk egyszerre ömlik az emberre a múlt, rajzolódnak ki élettörténetek kontúrjai. Vajon milyen nő volt, aki a sárga bőrkesztyűt viselte? Mikor volt rajta utoljára? Ugyanilyen hideg, csípős november lehetett, mint most? – ezen gondolkodom, miközben Csernák Zsófi, a családi vállalkozás tulajdonosa körbevezet Práter utcai kincsesbarlangjában, aminek a története ugyanolyan bájos és emberközeli, mint a bolt maga.

Csernák Zsófi

A különleges ruhák iránti vonzalom öröklődik,

méghozzá anyáról lányra száll. Zsófi anyukája a bolt megnyitása előtt az Almássy téren vendéglátózott, érezte azonban, hogy hamarosan eljön a váltás ideje. A ruhabolt ötlete pedig szinte azonnal adta magát. „Anyu mindig is imádta a ruhákat, és mindig is volt szeme a különleges darabokhoz. Gyerekként sokszor kísértem el turizni, és amikor meglátták, már pakolták is ki a külön neki félretett ruhákat. Sosem öltözködött úgy, mint a többség: a vörös hajával, a színes, Németországból hozott sztreccsnadrágjaiban más volt, mint az osztálytársaim anyukái. Egyértelmű volt tehát, hogy a boltja sem átlagos lesz” – meséli Zsófi.

Abban az időben már voltak minőségibb használtruha-üzletek itthon, de ilyen, válogatott vintage darabokat kínálók még nem.

„Akkor indult külföldön a vintage-őrület, anyu pedig az elsők között nyitotta meg a saját üzletét Budapesten; kezdetben amolyan második lábként a vendéglátás mellett. A kínálatot a hatvanas–hetvenes évekbeli Csinibaba-korszak ihlette, és a bolt is magától értetődően ezt a nevet kapta. Ebből azonban adódott némi bonyodalom: névhasználat miatti pereskedés következtében kénytelenek voltunk az üzlet nevét megváltoztatni” – mondja Zsófi, aki ebben az időben még tanult, de ez a világ őt is hamar megfertőzte. Nem csoda, hiszen a ruhák iránti rajongást szinte az anyatejjel szívta magába. Ahogy a kincskeresés szenvedélyét is.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Családban marad

Zsófi az első saját üzletét Budaörsön nyitotta meg. Válogatott alkalmi ruhákat, báli ruhákat kínált, és hamar kialakult a saját vásárlói köre, akik között állandó látogatók voltak a Zeneakadémia művészei – nem azért jártak hozzá, mert ne lett volna pénzük újra, hanem azért, mert olyan fellépőruhákat szerettek volna, amik máshol nem jönnek szembe velük. Zsófi pedig egy idő után már betéve tudta, hol kell szélesebbnek, bővebbnek lennie a fazonnak, ha valaki csellózik vagy épp hegedül. Az üzlet központi helyen volt Budaörsön, ám amikor a mellettük lévő posta bezárt, a forgalom is megcsappant – új hely után kellett néznie. Ekkor merült fel, hogy betársul az anyukája üzletébe.

Tíz éve „bútorozott át” a Práter utcai boltba, ám öt évig ő is a vendéglátásban dolgozott mellette – édesanyjához hasonlóan. Párja, Viktor vállalkozásába segített be, amit azonban jócskán megviselt a járványhelyzet; így édesanyja nyugdíjba vonulásával Zsófiék teljesen átvették a Vintage Shop Prátert.

Vintage virágkor

Ahogy a fenntartható öltözködés egyre nagyobb teret hódított itthon is, úgy váltak egyre szélesebb körben kelendővé a vintage ruhadarabok. A népszerűségükhez pedig valószínűleg az is hozzátett, hogy tucatholmik helyett igazán különleges és nagyon jó minőségű ruhákat lehet találni köztük. Igazi kincsvadászat ez. Zsófiék üzletében több ezer, általuk egyedileg összeválogatott, különleges darab van, közülük előszeretettel válogatnak a legismertebb hazai filmprodukciók és színházak jelmeztervezői – mint például az életműdíjas Szakács Györgyi vagy Kenyeri Orsi. „Ha színházban vagyunk, Zsófi sokszor csak a ruhákat figyeli. Rögtön felismeri, ha valami tőlünk van. Ha pedig nem, akkor azon töri a fejét, vajon honnan lehet” – meséli nevetve Viktor.

A ruhák válogatásához persze nemcsak jó szem, hanem elhivatottság is szükséges. Egy-egy külföldről érkező zsákot Zsófiék már pár óra alatt le tudnak válogatni, de mint mondja: ilyenkor a szaros pelenkától a Pradáig mindenen át kell magukat verekedniük.

„Lutri, hogy mit fogsz találni egy-egy zsákban” – mondja Zsófi.

Viktor

Egyedi darabot viselni büszkeség

A vintage rajongótábora széles, így Zsófiéknak a tizenévestől a nyolcvanas korosztályig vannak törzsvásárlóik. Van, aki anyagi okok miatt, más a kincsvadászatért jár ide. Utóbbitól nehezen lehet szabadulni, talán ez az oka annak is, hogy saját üzlet ide vagy oda, Zsófi olykor maga is eljár turizni. „Mindig is voltak, akik rajongtak ezért a világért, a másodkézből való ruhák megítélése azonban az évek során sokat változott, ma már nem társul hozzá pejoratív jelentés” – mondja Zsófi.

Sőt, büszkeség egyedi darabot viselni, az ilyen lelőhelyek elérhetőségét kézről kézre adják az emberek. Ez persze nem azt jelenti, hogy az elmúlt években ne kellett volna nehézségekkel szembenézniük. Több mint húszéves működésükkel a fenntartható divat egyik első képviselői voltak itthon – már ami a vintage vonalat illeti –, és persze konkurencia mindig akadt, de a turkálóláncok pár száz forintos áraival ma már sokszor nehéz versenyezni; még akkor is, ha a vintage szektorban kifejezetten olcsón kínálják a ruhákat. Közvetlenségükkel, emberléptékűséggel és persze minőségi, válogatott ruháikkal szerencsére sikerült kiépíteniük egy hűséges törzsvásárlói réteget – így fordulhatott elő, hogy a karantén alatti három hónapos zárva tartás miatt forgalomtól elestek ugyan, de vásárlóktól alig.

Aki vintage ruhát vesz, egy több évtizedes történetet ír tovább,

és ezáltal kicsit azt is életben tartja, akié a ruha volt.

Erre törekszik Zsófi is. Ahogy egy-egy darabot visszahelyez a vállfára, vagy épp összehajt – minden mozdulatából árad a ruhák iránti tisztelet. Mintha még látná bennük a korábbi viselőiket, és előttük tisztelegne ezzel. Némely egykori tulajdonos történetét maga is ismeri. Amellett ugyanis, hogy a darabok egy részét külföldről, régi beszállítóiktól szerzik be, egy másikat ők maguk kutatják fel itthon – hagyatékokat vásárolnak fel. „Ne úgy képzeld el, hogy házról házra kopogtatunk érte, általában úgy ajánlanak minket egymásnak az emberek. Vagy azok keresnek, akik már jártak az üzletben, és tudják, hogy ezzel is foglalkozunk. A hagyatékfelvásárlás számunkra nem lelketlen üzlet, mindig fordítunk rá időt, hogy megismerjük annak a történetét, akinek a ruháit, tárgyait magunkkal hozzuk. Sőt, van, hogy mi kérjük a családot, inkább tartsanak meg egy-egy ruhadarabot, mert a történetek alapján sokkal nagyobb az eszmei értékük, mint amennyiért mi pénzért eladhatnánk” – mondja Zsófi. Szerinte a ruhatára sokat elárul az ember személyiségéről is. Nemrég egy orvosprofesszor és felesége hagyatékát vásárolták fel, csupa kézzel készített, minőségi darabot. „Méretre varrt, monogrammal ellátott selyem- és gyapjúruhák, kézzel készített cipők, nemes kelmék. És abból, ahogy el voltak helyezve, meg voltak vigyázva ezek a darabok, látszott, mennyire becsülték, tisztelték őket a tulajdonosaik – ilyennel ma már ritkán találkozni.”

Mennyit érnek egy élet díszletei?

Nagyon változó lehet, hogy mennyibe kerül egy hagyaték. Ezen azt kell érteni, hogy függ a benne található dolgok mennyiségétől és minőségétől is. Mivel nem tudnak vele mit kezdeni, az elhunyt holmijait általában egyben árulja a család – ebben a ruhákon kívül van, hogy vázák, tányérok, porcelántárgyak is benne vannak. Zsófiék olykor kénytelenek mindent megvenni, még akkor is, ha csak néhány ruhadarab az, ami őket érdekli.

„Sokszor nevetséges összegnek tűnhet, amit egy-egy hagyatékért kifizetünk, de ilyenkor van, hogy tényleg csak pár ruhára van szükségünk belőle, a többitől pedig nekünk is meg kell válnunk, mert már alig van helyünk a tárolásukra – a másik üzlethelyiségünkben például csak cipőből van 150-160 pár. Azokat a ruhákat, amik jó minőségűek és állapotúak ugyan, de nem kompatibilisek a kínálatunkkal – mert, mondjuk, sokkal modernebbek –, nagycsaládosoknak adományozzuk, illetve az érdi parókiára szállítjuk őket, ahonnan a helyi rászorulók ingyen elvihetik. Használhatatlan dolgokat azonban nem adományozunk el, és ettől mindenkit óva is intünk” – fejti ki Viktor, aki maga varázsolja újjá a beszerzett kalapokat, cipőket, így adva esélyt nekik egy új folytatáshoz. Vagyis inkább a folytonossághoz.

Az emberek nagy része nem rendelkezik a ruháiról,

pedig a kézműves, személyre szabott darabok sok esetben valódi vagyontárgynak számítanak. Igaz, hogy ma már nincs akkora eszmei értékük a ruháknak, mint korábban, amikor az embereknek még csupán egy-egy jó minőségű darabjuk volt, amit viszont esetenként évtizedekig is nagy becsben tartottak, őriztek. A fast fashion korában, amikor háromhetente jelentkeznek a márkák újabb és újabb kollekciókkal, a ruha értékét vesztette. Ez pedig sok esetben visszatükröződik a hagyatékoknál is.

„A ruha nem érték ma már. Sok hozzátartozó azt látja csupán, hogy van a szekrényben tizenkét kalap és három hosszú bőrkabát, amitől jó lenne minél előbb – és mindegy, hogyan – megszabadulni, hogy kiürüljön a lakás, és tovább lehessen adni.

Az idős emberek egy része tisztában van azzal, hogy a halála után a gyerekei csak kidobnák a holmijait, nem becsülik azokat az értékeket, amik köztük vannak. Ez borzasztó érzés lehet. Épp ezért van olyan, aki még az életében dönt a sorsukról: előzetesen szól a családjának, illetve jelzi nekünk is, hogy azt szeretné, ha jó helyre kerülnének ezek a ruhadarabok: valaki ruhatárában, esetleg egy színházi darabban vagy a filmvásznon kelnének új életre” – meséli Viktor. Hiszen nem ezt szeretnénk mind? Hogy valahogy a mi történetünk is tovább éljen, egy részünk még itt maradjon? Akár csak a ruháinkon keresztül is…

További fotókért kattints a képre, és már lapozhatod is galériánkat!

Filákovity Radojka

Képek: Kerepeczki Anna/WMN