–

Hogy hogy kerül? Százéves sztori. Utálom a paradicsomlevest. Világéletemben utáltam. A dolog megmagyarázhatatlan, mert a töltött paprika paradicsomszószát szeretem, a nyers paradicsomlét szeretem, és a paradicsomkarikákkal tetőzött szalámis- vagy zsíros kenyeret is szeretem. A paradicsomleves édes töménységétől viszont, meg a legendás betűtésztától is kilel a hideg. Akkoriban azonban nem tudtam, amit ma már igen, hogy a paradicsomleves valódi jolly joker, akkor is előállítható, ha tényleg semmi, de semmi nincs otthon, sőt a beteg gyerek ellátására is kiválóan alkalmas (társai még a krumplipüré, a túrógombóc, a sajtos-tejfölös tészta, az almaszósz vagy almakompót, mind-mind a link háziasszonyok és anyák hű segítői). Arra azért nem árt odafigyelni, hogy a kérdéses gyerek szereti-e a paradicsomlevest. Anyám ezt nem tudta. Én meg, talán jógyerekségből, tapintatból (mulyaság?) nem mondtam, hogy nem. Mást se nagyon szerettem enni amúgy, az evés nem tartozott az örömforrásaim közé akkoriban.

Beteg voltam, nyolc- vagy kilencéves, már több napja otthon. Köhögős, taknyos, ki tudja. Nagyanyám menetrendszerűen tíz felé érkezett, olyankor megörültünk egymásnak, egyszer sütit hozott, máskor sós stanglit, fel is pattantam az ágyból, kint vacakoltunk a konyhában. Ha jókedve volt, ovisoknak való beceneveken szólított, azután átöltözött, és előbb-utóbb nekilátott a főzésnek. Visszaügettem az ágyamba. Délre fölkúszott a lázam, a főzés nem érdekelt, az evés sem, már előre tudtam a forgatókönyvet: nyammogás, nógatás, edd már meg, sok, nem kérem, nyammogás, nógatás. Nagyanyámnál nem volt alku, hogy ennyit meg annyit lehet hagyni, meg kellett enni mindent. Viszont a szobámban ehettem a kisasztalnál.

A paradicsomlevest megelőzte a szaga. Még ki sem nyílt a konyhából a gyerekszobába vezető ajtó, és tudtam, egy örökkévalóságig kell kanalaznom, hogy a macis-lepkés tányér alján akár csak egy pillanatra megpillantsam legalább a lepkét, mielőtt megint a helyére hullámzik a piros lé. És csak utána kaphatom meg a frissen sült rizskochot, amit amúgy szintén piros lével (nagyanyám málnaszörpje) öntöttek nyakon. Elszántan markoltam Ágnes vésetű alpakka-kanalamat, minden egyes merítésnél ráharaptam, talán hogy minél kisebb testfelületemmel érintkezzen a leves. Kintről a Ki nyer ma? szignálja hallatszott. Négy kanál után már a befogott orr technikája sem fedte a paradicsomleves ízét. Torkomon émelygősen csúszkáltak le az ázott betűk, sőt, mintha rántáscsomókat is éreztem volna, bár nagyanyám sosem engedett volna meg magának olyan hanyagságot, hogy csomót hagyjon a rántásban, amiről különben azt se tudtam, micsoda. Néztem a falat. Néztem a fehér babaruhás szekrényt. A babaágyat. A leves nem fogyott. Ekkor láttam meg az ablak melletti falon, a derékszögű háromszög formájú kis polc tetején a piros műanyag Mikulás-csizmát. A csokimikulások és csomagok rég elenyésztek már, de a műanyag csizma ott kellette magát még márciusban is. Azonnal cselekedtem. A csíkos köntöst összefogtam magamon, a kisszéket a polc elé húztam, fölkapaszkodtam rá, lepiszkáltam a csizmát, majd a leves maradékát biztos kézzel belekanalaztam. Kisszék vissza a polc elé, csizma vissza a polcra, a szívem meg majdnem kiugrott a helyéről, de nem buktam le. A művelet sikerült.

Újfent az asztalhoz ültem, és hangosan kapargatni kezdtem a kanállal a tányért, mint aki szorgosan az utolsó csöppeket gyűjtögeti össze az aljáról. Nagyanyám meg is jelent az ajtóban, és ígéretéhez híven szállította a rizskochot.

Végtelen elégedettség töltött el, ezért délután nem duzzogtam nagyanyámmal, nem nyaggattam, mikor jönnek végre haza a szüleim, sőt mellé ültem a kanapéra, és együtt hallgattuk a Szabó családot.

Estére megint alaposan fölment a lázam, még az osztálytársnőimet sem kellett fölhívni a leckepótlás miatt. Anyám az ágyam szélére ült, szekretert játszottunk, aztán eljött a lefekvés ideje, bevettem a gyógyszert, a kanalas Fagifort vagy amit kellett, és akkor...

Sajnos nem emlékszem, hogyan történt. A függönyt húzta-e össze anyám szellőztetés, vagy csak feltűnt neki, hogy csálén áll a mikulás-csizma a polcon, esetleg az anyákban mélyen élő detektívösztön vezette a kezét, mindenesetre odébb tette a piros csizmát. Aztán a mozdulat megállt a levegőben. Én mélyre csúsztam a paplan alá. Anyám értetlen arccal belenézett a csizmába, amelyben szárközépig lötyögött a kihűlt paradicsomleves. Nem hitt a szemének. Belenézett még egyszer. Még mindig nem hitt.

– Te, Gyula, gyere csak, nézd, mi ez itt, mintha...

Nem folytatta, mert nyilván összeállt, mi az ott, és miért tűntem el hirtelen szem elől. A hitetlenkedést felháborodás követte, amit szinte nyomban fölülírt az összcsaládi röhögés.

Amióta a gyerekeimnek főzök paradicsomlevest, oregánót és reszelt sajtot is teszek bele gazdagon, és így képes/hajlandó vagyok megenni én is. De lehet, hogy csak a lustaság teszi.

Paradicsomlevest főzni amúgy a világ legegyszerűbb dolga: fogsz egy nagyméretű (úgynevezett emeletes) sűrpar - dobozt, kinyitod, lábasba kanalazod, fölhígítod vízzel, kicsit megsózod, megcukrozod, fölforralod. Egy kis serpenyőbe pár kanál olajat löttyintesz, fölforrósítod, két evőkanál lisztet elkeversz benne, amikor szép zsemleszínű, fölereszted egy pici vízzel. Szorgosan és csomómentesen elkevered, majd beleöntöd a paradicsomos lébe. Összeforralod. Ha a gyerekeid szeretik, tehetsz bele betűtésztát, de a Mikulás-csizmákat gondosan távolítsd el a közelből.

Merényi Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Nathan Dumlao