Heti Kriszta: Köszönjük, hogy nem lettünk könnyű emberek!
Ma délben eltemettük tanárunkat, mentorunkat, emberi és szakmai iránytűnket, Elek Jánost. A család kérésére én búcsúztam tőle a tanítványai nevében. De – akárhogy is próbáltam – mégsem tudtam búcsúzni. Mert nem érzem, hogy elment volna. Itt maradt mindannyiunkban. Sokat gondolkoztam azon, hogy kitegyük-e az oldalra a beszédet, amit elmondtam... végül úgy döntöttem, hogy megmutatom. János életének és halálának minden percében tanított minket. Egy egész világot adott nekünk. Szeretném, ha legalább egy szeletet ti is kapnátok belőle. D. Tóth Kriszta írása.
János, Csillagom!
Mindig szerettelek volna úgy hívni téged, ahogy te szólítottál minket. De nem mertem. Azt gondoltam, biztosan bolondnak néznél. Levennéd a szemüvegedet, a szárát rágni kezdenéd, nem szólnál egy szót sem, csak fölvonnád a szemöldöködet. Attól pedig én is totál bolondnak érezném magamat. Szóval inkább mindig csak azt mondtam, amit a többiek is: János.
De most, még egyszer, utoljára, muszáj. Tudom, hogy furcsa, ne haragudj.
János, Csillagom!
Nem búcsúzni jöttem. Egyikünk sem búcsúzni jött, egyetlen volt tanítványod sem. Mi nem ezért jöttünk.
Azért jöttünk, hogy köszönetet mondjunk.
És itt voltunk pontosan, időben, látod? Nem késtünk el, egyetlen percet sem. Pedig dugó volt, mostanában mindig dugó van a városban. Tudjuk, tudjuk... nem érdekel. Ez nem kifogás. Akkor induljunk el időben!
Hát, elindultunk időben. Mi – neked köszönhetően – azok az emberek vagyunk, akik időben elindulnak. És ott vannak kezdésre.
Mi azok az emberek vagyunk, akik nem fogják be a szájukat, ha igazságtalanságot látnak. Akik lehajolnak, ha valaki megbotlik előttük. Akik nem csukják be az ajtót a másik orra előtt csak azért, mert az a másik máshogy néz ki, mást érez vagy mást gondol.
Azok az újságírók, szerkesztők, operatőrök, gyártásvezetők vagyunk, akik nem úgy fognak neki egy probléma megoldásának, hogy miért NEM lehet megcsinálni. Hanem addig mennek, amíg megtalálják, hogyan lehetne MÉGIS.
Mi azok vagyunk, akikre azt szokták mondani: „nem könnyű ember.” Mert kíváncsi. Mert van véleménye. Mert nem fogja be a száját. Mert a dolgok mögé néz. Mert az összefüggéseket keresi. Mert akárhonnan húzzák, nem hajlik a gerince.
Mert képet gondol a szó mellé... vagy szót a kép mellé. Ugyanis tudja, hogy ez a kettő egymás nélkül nem létezik.
Azok az emberek vagyunk, akik nem hajlandók cinizmussal védeni magunkat a világtól. Az országtól. Egymástól. Vagy önmagunktól. Helyette valami furcsa, sokak számára egyszerűen értelmezhetetlen szenvedélyt érzünk a hivatásunk iránt. Dolgozni akarunk a sikerért, önmagunkért és másokért. Belátjuk azt is, ha hibázunk, tanulunk belőle és megyünk tovább.
Ha pedig az igazságról van szó, akkor nem kötünk kompromisszumot.
És ez miattad van, János! Te mutattad meg nekünk, hogyan kell „nem könnyű embernek” lenni.
Tudod, mi nem búcsúzni jöttünk, mert te nem mentél sehová. Ott vagy bennünk, mindannyiunkban, visszavonhatatlanul. A gerincünkben, az igazságérzetünkben, a munkabírásunkban, a hitünkben, a jóban. A nehézemberségünkben. A múltunkban és a jövőnkben.
Azt hiszed, hogy most véget ért a munkád és végre pihenhetsz? Hát... bocs, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Semmi nem ért véget. Csak a felelősség lett nagyobb, a mi felelősségünk. Mert mostantól mi vagyunk azok, akiknek kutya kötelességük továbbadni azt, amit tőled kaptunk.
Így állunk. És most megyünk, mert sok dolgunk van.
Köszönjük neked, János, hogy pontosan tudhatjuk: mi a dolgunk!
D. Tóth Kriszta
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Patrick Foto
