„Szüntelenül itt vagy bennem: a mozdulataimban, a hangomban, a szívem dobbanásában”

–

Drága Edit mama!

Tavaly augusztusban ruhákat szortíroztunk, és amikor javasoltam, hogy a kötött sapkáidat tartsuk meg, mert télen jól jönnek majd, mosolyogva így feleltél: „Ha egyáltalán megérem a telet.” Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, amit te már mélyen éreztél. Aztán szeptember 17-én örökre lehunytad a szemedet. A bácsalmási búcsú hétvégéjén, amikor mindig összejön a család. Együtt búcsúztunk el tőled. 

Tudod, azóta is furdal a lelkiismeret. Nem vettem komolyan, hogy te lélekben már felkészültél az indulásra.

Két nappal korábban, amikor beköszöntem hozzátok, csendben ültél a kanapén, és hallgattad, ahogy Papával a névnapi ajándékod használati útmutatóját fürkésszük. Aztán elrohantam azzal, hogy „szombaton találkozunk”. Szombat reggel, mire odaértem, már a mentőautóban feküdtél. Nem engedték, hogy veled menjek. Csak néztem zokogva, ahogy elhajtanak a szépen gondozott kis kertetek mellett. Utánad akartam menni, melletted akartam lenni és fogni a kezed, ahogy te is mindig mellettem voltál és erőt adtál, amikor betegeskedtem. Leráztak azzal, hogy egy ideig úgysem engednének be hozzád. Majd szólnak, ha mehetünk. Hittem, hogy meggyógyítanak, és újra együtt lehetünk. Amikor végre hívtak a kórházból, annyit mondtak, siessünk. Elkéstünk. 

Úgy éreztem, cserben hagytalak. Mert a szeretteid helyett idegenek vettek körül, amikor utoljára dobbant a szíved. Ezekből a fájó élményekből fakad a hullámokban előtörő bűntudatom. Pedig hányszor jelezted, álmomban vagy meditálás közben, hogy el kéne engednem a „mi lett volna, ha” tépelődéseket, mert az égvilágon semmi értelmük nincsen. Azon túl, hogy természetes részei a gyászfolyamatnak. Belátom, gyerekként szófogadóbb unoka voltam. De ezekben a nehéz hónapokban sem feledkeztem meg arról a nagy igazságról, amire oly sokszor emlékeztettél:

a fájdalom megélése fontos és sokszor szükségszerű – de csak addig a pontig, amíg nem kezdjük el örökös szenvedéssé duzzasztani. Éppen ezért tudni kell megbocsátani, másoknak és magunknak is.

Különös élmény volt, hogy amikor még csak próbáltam felfogni, hogy tényleg elmentél, már körülölelt az elfogadás érzése. Olyan féltő gyengédséggel, ahogy te öleltél és simogattál, amikor az öledbe hajtottam a fejem. Elfogadtam, hiszen te már vártál a megnyugvásra. Ám az elfogadás után újra a bánat, a hiányérzet, a lelkiismeret-furdalás, a kétségbeesés, az elfojtás és a kibukás epizódjai váltották egymást – hol váratlanul, hol teljesen kiszámítható módon –, mígnem számomra is elérkezett a megnyugvás és elengedés pillanata. Van azonban két csodálatos érzés, ami ugyanolyan erővel munkált bennem az elmúlt egy évben, mint a hiányérzet, és amit még a makacs bűntudat sem tudott soha felülmúlni: a szeretet és a hála. 

„Neked van példaképed, akire felnézel?” – érdeklődött néhány nappal a halálod előtt egy barátom, majd mindjárt meg is válaszolta a kérdést: „Azt fogod mondani, hogy a Nagymamád.” Bár azelőtt soha nem gondolkodtam el ezen a kérdésen, kapásból több tucatnyi okot felsoroltam, hogy miért is nézek fel rád. És közben fürdőztem a hála érzésében, mert újra ráeszméltem, mennyire szerencsés vagyok, hogy tizennyolc éven át együtt lakhattam a nagyszüleimmel.

Mindig olyan lelkesedéssel avattál be a helytörténeti kutatásaid egy-egy részletébe, mint amilyen őszinte szeretettel meséltél a családodról barátoknak, kollégáknak és ismerősöknek. „Editke” vagy „Edit néni”, ahogy a legtöbben szólítottak, mindenkivel nagyon könnyen szót értett. Én pedig nem győztelek csodálni, amiért olyan ügyesen kézben tartottál rengeteg feladatot – akár könyvtárigazgatásról, akár rendezvényszervezésről, akár írásról, akár a művelődési ház irányításáról volt szó –, miközben fáradhatatlanul gondoskodtál rólunk. Ha kellett, éjszakába nyúlóan ültél a számítógép előtt, hogy a munka ne a családoddal töltött idő rovására menjen. Szerda és szombat reggelenként pedig, miután a tejárus bácsi átadta a szokásos tejadagot, a világ legfinomabb tejbegríze vagy túrókréme várt a konyhában az unokákra. Akkor is, ha vajmi keveset aludtál.

„Ó, az Editke nem tudott nem tenni-venni! De nem is akart. Mert bármit csinált, az a szíve mélyéről jött” – jegyezte meg az egyik barátnőd, amikor legutóbb hazalátogattam. Bizony, még nyugdíjazásod után is folytattad a helytörténeti kutatásokat, és mindig önzetlenül segítettél, ha szakmai tanácsért fordultak hozzád. Mert mindez számodra nem munka, hanem hivatás volt.

Egy egész kisváros és környéke hálás neked azért a kulturális örökségért, amit teremtettél és hátrahagytál.

Kilenc vagy tíz éves lehettem, amikor egy fiókos pultra vágytam, hogy könyvtárosat játszhassak. Papa el is készítette nekem az álompultot születésnapomra, én pedig elkezdtem betűrendbe pakolni otthon a könyveket, buzgón katalogizáltam, és fejenként tíz forint beiratkozási díjat zsebeltem be a család tagjaitól. Aztán amikor kitaláltam, hogy minden kölcsönzéskor kérek el ennyi pénzt – hiszen a videótékában is így működik –, jóindulatúan figyelmeztettél, hogy ezzel a szigorú döntésemmel nem az olvasás kultúráját támogatom, hanem a saját érdekeimet. Furmányos módon szerzett zsebpénz helyett egy felbecsülhetetlen értékű tanítással gazdagodtam.

Megtanítottál arra is, hogy bár a szavaknak óriási erejük van, a cselekedetek azok, amikkel példát mutatunk és nyomot hagyunk másokban. És mivel sokan bort isznak, miközben vizet prédikálnak, mindig figyeljem meg – mások és a magam esetében is –, hogy a nagy szavak összhangban vannak-e a tettekkel. Csak évekkel később, amikor az önazonosság lényegét firtattam, értettem meg igazán, hogy mire gondoltál. Tudod, amikor arról diskuráltunk, hogy ez az egyre inkább eltorzuló, közönyös törtetőkkel teli sikerorientált társadalom, ahol fittyet hányva az alapvető emberi értékekre kiskoruk óta versenyeztetik a gyerekeket, nemcsak a gazdasági fejlődés, de az önbizalomhiány táptalaja is egyben. Ekkor már láthatáron volt a közösségi média, mely aztán rátett néhány lapáttal a tömeges kishitűségre. 

Én is nemegyszer beleestem abba a csapdába, hogy másokhoz hasonlítom magam; a képességeimet, a tulajdonságaimat, a céljaimat, az életvitelemet – de te mindig seperc alatt kijózanítottál. És nem pusztán annyival, hogy mindenkinek megvannak a maga különleges tulajdonságai, szerepei és céljai, vagy hogy a nehézségek és a kudarcélmények mind a fejlődésünket szolgálják, ha hagyjuk.  

„Sokszor annak ellenére is kibillenünk az egyensúlyból, hogy minden a helyén van. Mert negatív gondolatokra vesztegetjük az időnket és energiánkat ahelyett, hogy értékelnénk és hálát adnánk azért a nagyszerű lehetőségért, amit életnek hívnak. Gondolj csak bele: mennyivel kényelmesebb életet élünk, mint elődeink száz évvel ezelőtt. Mégis mintha sokan az őrlődésre áldoznák a szabadidejüket. Ha ma is reggeltől estig kemény fizikai munkát végeznénk, valószínűleg kevesebb időnk maradna értelmetlen vagy ártalmas dolgokon morfondírozni. Egyszerűen örülnénk annak, hogy hazatérve a szeretteink körében lehetünk, és élveznénk az élet aprónak nevezett örömeit. Mindazt, ami igazán számít. Az egy másik véglet, ha valaki ösztönösen kerüli a csendet, és azért köti le magát mindenféle tevékenységgel, hogy ne kelljen szembenéznie bizonyos gondolatokkal. Az elfojtásba is bele lehet betegedni. De a lényeg, hogy ha abból az egyszerű igazságból indulunk ki, hogy azzá válunk, amiket gondolunk és cselekszünk, akkor nem éri meg inkább nemes gondolatoknak és tetteknek szentelnünk a mindennapjainkat?”

Igazad volt. Ha vitatkozni kezdtem volna veled, biztosan alulmaradtam volna.

„Ne akarj minden vitát megnyerni!” – visszhangzik a fejemben egy másik jótanácsod. „Inkább törekedj arra, hogy megértsd és elfogadd a különböző álláspontokat. Az elfogadás nem jelenti azt, hogy egyetértesz. De ne feledd, hogy fantasztikus dolgok sülhetnek ki olyan eszmecserékből és csapatmunkákból, ahol nem feltétlenül egyeznek a nézőpontok.”

Ez csak néhány példa az életre szóló tanítások közül, melyeket tőled kaptam, és amelyek a mai napig kísérnek utamon. 

Képzeld, a tündérszép dédunokádat elkezdtem öntudatlanul Kisbogárnak becézni. 

A könnyeimmel küszködve mosolyogtam, ahogy először kimondtam: „Kisbogár”. Emlékszel? Te hívtál így, amikor kicsi voltam. Mióta elmentél, azon is többször rajtakaptam magam, hogy amikor keresztbe tett lábbal ülök, a szabadon lévő lábfejemet körkörösen mozgatom. Pont olyan alaposan és aprólékosan, ahogyan te mobilizáltad a bokádat tévénézés, számítógépezés vagy beszélgetés közben. Mások szemében ezek talán jelentéktelen vagy nevetséges észrevételek, számomra viszont mélységesen különleges élmények. Jelzések, hogy csak az anyagi világ értelmében nem létezel, miközben szüntelenül itt vagy bennem és körülöttem; a mozdulataimban, a gesztusaimban, a hangomban, a szívem dobbanásában, a szellőben, a felhők táncában, a napfényben, az életet előidéző, fenntartó és formáló minden vibrálásban. 

Tudod, még mindig nagyon jó barátom a csend. Sok időt töltök a társaságában. A csend elrepít az emlékek birodalmába, és fontos dolgokra ébreszt rá, akár fájó, akár örvendetes felismerésekről van szó. A csend emlékeztet a legnagyobb bölcsességekre. A csendben mindig meghallom lágyan csilingelő hangodat. 

„Írd ki magadból!” – javasoltad hezitálás nélkül, amikor nyomasztott valami, vagy éppen egy különleges élményben volt részem. A tanácsodnak köszönhetően megtanultam, hogy ami nagyon nehéz, az egyben felszabadító is. Köszönök neked mindent!

Végtelen szeretettel: 

Kisbogár

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Evrymmnt

WMN szerkesztőség