–

Hány történetet láttál olyanokról, akik előbb meghíztak 180 kilóra, aztán csodálatos módon lefogytak? Akik alkoholisták, drogfüggők voltak, de történt velük valami, vagy megértették, hogy ez így nem mehet tovább, és megváltoztatták az életüket? Akik iszonyatos dolgokon mentek keresztül, aztán jó útra tértek, észbe kaptak, megvilágosodtak, megtértek, vagy találkoztak egy edzővel, egy coachcsal, egy vallási vezetővel, egy szigorú orvossal, és meg tudták fordítani a sorsukat? Ugye ezer ilyet hallottál? Én is.

És olyanról hallottál már, aki csak simán sosem hízott 180 kilóra, egész életében vigyázott az alakjára, rendszeresen mozgott, normálisan evett, és egy fitt, fasza, vonzó külsejű egészséges ötvenes? Hány olyat láttál, aki soha életében nem dohányzott, nem ivott, és ezért sem drámai képek nem készültek róla műtőben meg rehabon, sem csodás átváltozós-észhez térős kisfilmet nem forgattak vele soha? Hány olyan csávóról láttál motivációs videót, aki 35 éve ugyanabba a nőbe szerelmes, sose csalta meg, boldog, kiegyensúlyozott apja a közös gyerekeknek, és nincs velük semmi „különös”? Ugye nem sokról? Én sem.

Nem a fegyelmezett vagy kiegyensúlyozott viselkedés a vonzó számunkra ugyanis, hanem a drámai.

Nem azt tartjuk példamutatónak, aki évtizedeken keresztül higgadt, békés, nyugodt, vagy tudatos módon teszi a dolgát, hanem azt, aki először jól elbaszta a dolgot, de aztán mégis megváltozott.

Annyira nem a normálisat tartjuk vonzónak, hogy az ilyen embereket kicsit cinikus módon „átlagosnak” szoktuk mondani. Talán még unalmasnak is. És itt rögtön szögezzünk is le egy fontos dolgot. 

Nagyon is tisztelek mindenkit, aki jó útra tért. Igen motiválónak, fontosnak és példaértékűnek tartom, aki fel tud állni bármilyen genyóból, aki fel tudja ismerni, hogy rossz úton jár, aki képes változtatni rossz szokáson, káros életformán. Ez az írás azonban most nem róluk szól. Hanem azokról, akiket szinte senki sem tart példaértékűnek, követendőnek, izgalmasnak, motiválónak. Pedig a jó útra tért embernél ők objektíve sokkal motiválóbbak.

Ők azok, akiknek nem kellett soha jó útra térniük, mert sosem tértek le róla.

Ők azok, akik, mondjuk, becsülettel dolgoznak a szakmájukban 35 évig. Nincs látványos műsor, meg nagy összeborulások, meg kisiklás, meg észhez térés. Ők csak 35 éven át sosem késtek el reggel, mindig letették a frankó teljesítményt az asztalra, mindig megbízható sziklák voltak a munkáltató számára, és a családjuk számára megkeresték a betevőt. Mutass ennél motiválóbbat! Mutass ennél vonzóbbat! 

Higgy magadban, de ne mindig higgy magadnak! – Énkép és önbeteljesítő jóslatok

WMN Life – 2021. augusztus 24. – WMN

 

Mutass annál a nőnél példább példát, aki magától értetődőn időre felöltözteti minden reggel a gyerekeket, akinél az egész család vasalt holmiban, teli uzsonnásdobozzal, elkészült leckével indul el a tiszta, harmonikus otthonból, aki maga is bemegy dolgozni ezután, megfőz este, szereti a férjét, megosztja vele a felelősséget, terhet, örömöt, bánatot, gondot, mindent. Mutass ennél csodálatosabban inspirálót!

Mutass annál érdekesebb példát, aki becsületes, alázatos, akinek kialakult, stabil értékrendje van, aki törődik magával, a társával, a környezetével, a munkájával, aki bárkinek a szemébe tud nézni felemelt fejjel, aki bírja a nyomást, bírja az élet olykor monoton robotját, aki összetart a családjával, a barátaival, akinek tiszta a feje, a szeme, a szíve.

Azt mondod, ilyen nincs is, igaz? Hát éppen ez az. Akkor miért nem őket emeljük ki a tömegből, ha ennyire ritka példányok mindenki szerint?

Miért nem róluk szólnak a kisfilmek? Miért nem abból merítünk motivációt, aki a harmincadik házassági évfordulójára nem kurva nagy csinnadrattát rendez a feleségének 250 emberrel valami divatos helyen, hanem aki „csak” áll a saját lakásának előszobájában egy csokor virággal, és már attól pityereg, hogy hallja a másikat matatni a kulcsával? Miért nem azokról szólnak a csodálatosan motiváló kisfilmek, akik szombat reggel hétkor a tízéves gyerek hétvégi vízilabdameccsére készülnek, és össze van készítve minden cucc, és az egész szabadnapjukon egy lelátón ülnek, és úgy biztatják a gyereküket, hogy közben még három kör mosás, teregetés és főzés van aznapra, de semmi másra nem tudnak gondolni, mint arra, hogy szétpattan a lelkük a büszkeségtől, és hogy sehol máshol nem lennének szívesebben, pedig lógó hajjal egy régi trikóban kiabálnak a gyerek hátizsákját szorongatva? Miért nem ők a példaképeink?

Miért nem azok az a szülők a motiváló kisfilmek sztárjai, akik egy nehéz, túlórás nap után még átnézik a matekleckét, felhívják együtt a nagymamát, hogy legalább így tudjanak egymásról, elmondják nekik, hogy hiányzik és várják a hétvégi nagymama-féle levest nagyon, és aztán még van erejük, és főleg kedvük odabújni a párjukhoz, és megkérdezni, neki milyen napja volt? 

Ha tényleg ilyen felszínes, velejéig rohadt, érzelmileg elsivatagosodott világban élünk, miért nem azokat tekintjük példának, akik tulajdonképpen semmi extrát nem csinálnak, csak mennek előre becsülettel, szorgalommal, akik nem siklanak ki, nem botlanak meg, nem kezdik újra, nem értékelik át, nem látják be, hanem akik annyira elképesztően, irigylésre méltón stabilak, hogy ők „csak” nyomják, csak csinálják, „csak” nem rontják el?

Elsőre az az érzésünk, hogy szinte láthatatlanul kevés ilyen ember van. Szinte ritkaság, hogy valaki ilyen legyen. Tényleg mindenkinek vannak hullámvölgyei, gyenge pillanatai, nehéz korszakai.

De ha akarnánk, találnánk bőséggel csodálatos példákat. Csak nem jó helyen keressük. Mert a drámát látjuk, mert azt rakja elénk az algoritmus. Ezek a láthatatlan csodaemberek pedig maradnak a félhomályban, mert ők ott szokták meg. 

Pedig, ha valakik megérdemelnék, hogy fényben éljenek, hogy megköszönjük nekik a csendes tanítást, a mérhetetlenül fontos leckét, amit az életükkel tanítanak nekünk, akkor ők azok. 

Oda kellene figyelni rájuk. Rájuk kellene inkább figyelnünk. És tőlük kellene tanulnunk. Mert ők az igazi influenszerek szerintem.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/pixelfit