–

1987-et írtunk, és én bakfisként egy külvárosi lakótelep szélén laktam. Ha kinéztem az ablakon, némi portól szürke füvet és egy hatalmas parkolót láttam, tele kocka-Ladákkal, Škodákkal és Trabantokkal. Vasárnap minden férfi kocsit mosott, a gyerekek hordták le a habos vizet műanyag vödrökben. A lépcsőházban örökké kelkáposztaszag volt, és mindig fúrt valaki.

Mondhatni, falun gyerekeskedtem, habár Pestimre és Erzsébet már akkor is hivatalosan Budapest része volt, és nagyon nem találtam a helyem a panelházak között. Hiába láttam be, ha akartam, a szemközti tizenegy emeletes ház szinte valamennyi ablakán, nem ismertem egy árva lelket sem igazán.

Képtelen voltam megszokni az ormótlan, beton virágtartók látványát, rettegtem a lépcsőházat összekötő sötét, nyirkos folyosótól, attól, hogy rám csapódik a biciklitároló fémajtaja és nem tudok kijönni többé, de féltem a szemétledobótól és a szőrös karú, szigorú gondnoktól is, akiről azt suttogták, ügynök. Nem tudtam, mit jelent a szó, de baljóslatúan hangzott.

Sokat bandáztam tizenkét évesen a többi kölyökkel, és nagyon magányos voltam.

Szerettem olvasni, hamar rájöttem, hogy egyfajta menekülés a könyv, az iszkiri lehetősége a való világból.

Felső tagozatos koromra kiolvastam többek közt a komplett Pöttyös-sorozatot, voltak nagy kedvenceim, de az első könyv, ami igazán lenyűgözött, amitől egész egyszerűen leesett az állam az A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója volt. A sok befalt „lányregény” után olyan érzés volt Mole-t, akarom mondani, Townsendet olvasni, mint amikor kilépsz a fűtött szobából, és arcul csap, magadhoz térít a friss, tiszta téli levegő.

Megannyi könnyes, pátoszos, édes-bús történet után ez az addig (hazájában is) ismeretlen író elém rakott egy (fiktív) naplót, és egy önsajnálatba tekeredett, dilis hozzátartozókkal sújtott, iskolában ténfergő, önbizalom-hiányos, ám pökhendi, pattanásos, farokméregetős kamaszt, akitől az ember a falra mászik, de akiben magára ismer egy perc alatt, annak ellenére, hogy egészen más közegben (egy angol kisvárosban) él – lényegében mégis ugyanúgy.

Sue Towsend 1985-ben, a dolgozószobájában – Fotó: Michael Putland/Getty Images

Nem tudom, hányszor olvastam el az Adrian Mole-sorozat első darabjait (a későbbieket már nem szerettem annyira), de most, hogy újra előkaptam a legelső kötetet, immár a gyerekem polcáról, megint beszippantott, és hangosan felröhögtem időnként, amikor olvastam.  

Townsend humoráért, írói stílusáért a mai napig odavagyok. Imádom az egyszerűségét, a lényeglátását, azt, ahogy pár szikár mondattal komplett karaktereket skiccel fel.

Nincsenek hősei, szereplői vannak, pitiáner ügyek közt evickélő, önmagukhoz és másokhoz is hűtlen, hatóságokkal levelező kisemberek, akik nem látnak tovább az orruknál, pufognak és álmodoznak, de nagyot dobbantani nem volt és nem is lesz soha lehetőségük, ahogyan nekünk sem.

De Townsend eléri, hogy röhögjünk a figuráin, és röhögjünk egyúttal a saját kisszerűségünkön is, megbocsátva, ha csak pillanatokra is, az ellenünk és magunk ellen elkövetett galádságokat.

Ha valaki, hát Sue Townsend tudta, hogy sok helyzetben egész egyszerűen a humor az egyetlen lehetséges eszköz a túléléshez.

Sue Towsend 38 évesen, angliai otthonában – Fotó: Dick Williams/Mirrorpix/Getty Images

Nem kozmetikázta soha a valóságot, nem akart másvalakinek látszani, mint aki. Nem titkolta, hogy megcibálta a sors, nem szerette volna eltakarni sorsának nyomait, de nem is épített karriert rá.

Egy sokat betegeskedő, ezer gonddal küszködő nagycsaládos asszony volt, aki esze, szíve, humora és tehetsége révén szárnyalni tudott, minden baj fölé emelkedni, legalábbis addig, amíg papír volt előtte, és írt.

„Nagymama átjött, hogy közölje velem, múlt héten a spiritisztáknál bejelentették a világvégét. Azt mondta, tegnap mindennek véget kellett volna érnie. Korábban is jött volna, de a függönyeit mosta.”

Zűrös családból származott, bukdácsolt az iskolában, olvasni az anyja tanította meg, mert a tanítónőnek nem sikerült. Attól kezdve falta a regényeket, és volt, hogy azért rúgták ki az egyik munkahelyéről, mert a próbafülkében elbújva olvasott. Tizennyolc évesen férjhez ment, pár év múlva háromgyerekes anyaként vált. Nyomorúságos időszak következett, hogy eltartsa a gyerekeit, minden munkát elvállalt, ami csak szembejött, dolgozott benzinkúton, játszótéri felügyelőként, csomagolóként egy gyárban, de így is sokszor feküdtek le éhesen. Szerencsére találkozott egy Colin Broadway nevű férfival, aki nemcsak a társa lett, és negyedik gyermekének az apja, de bátorította is az írásra a nagyon visszahúzódó, zárkózott Townsendet.

Egy színházi írócsoportba kezdett járni, írt egy színdarabot. Díjat nyert vele, felfigyeltek rá, felkérték televíziós sorozatok írására is. Így, hogy picit levegőhöz jutott, és normális munkája lett, nekilátott Adrian Mole kalandjainak, pár oldalnyi szöveg már régóta pihent a fiókjában.

Először rádiójáték született, később regény. A kiadást követő első évben (1983-ban) egymillió példányt adtak el a könyvből, amelynek aztán sorra jelentek meg a folytatásai, és film is készült belőle.

Gian Sammarco (Adrian Mole), Lindsey Stagg (Pandora Braithwaite) és Steven Mackintosh (Nigel Partridge) A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója című tévésorozat egyik jelenetében

Townsend révbe ért, gazdag lett és sikeres, ám élvezni az életet nem volt neki könnyű így sem, ugyanis állandóan betegeskedett. Harmincévesen kapott először szívrohamot, ízületi gyulladása pedig kerekesszékbe juttatta.

Miután megjelent az Adrian Mole-sorozat első kötete, cukorbeteg lett, és ennek szövődményeképpen érkezett a vesebaj, majd megvakult. Évekig dializálták, aztán a fia adományozta vesét kapta meg, ezzel élt még pár évet. Stroke vitte 2014-ben, 68 évesen.

A sokféle betegséget elképesztő türelemmel viselte, legjobban talán az zavarta, hogy nem lát. De nem adta fel, az utolsó pillanatig dolgozott: fejben írt és a fiának diktált a vége felé. Fájdalmait, tehetetlenségét is beleszőtte írásaiba, elképesztő alkotóvágy dolgozott benne. Termékeny újságíró volt amellett, hogy a regényein túl elkészített tizenkét színdarabot is.  

Olvastam pár évvel ezelőtt a halála előtt írt utolsó könyvét, amely egy középkorú könyvtárosnőről szól, aki egy nap, miután elköltöztek a gyerekei, lefekszik az ágyba és úgy dönt, nem kel fel, miután tizenhét éve arról álmodozott, amiről jó sokan, hogy egy nap kiszáll a világból, véget vet a kötelességspirál tekergésének. Tárgyait elszállíttatja egy raktárba, szobájának a falait fehérre festeti.

Nem kell nagyon sokat töprengeni az üzenet megfejtésén, és a párhuzam mibenlétén Townsend és hősnője között.

Elfáradtak.

Az író olyan méltósággal kezelte a betegségét és bejósolható halálát, ahogy az életét élte.

Arra tanít sorsával, minden egyes sorával mindannyiunkat, hogy soha nem azonos senki a körülményeivel.

Sem a betegségével. Sem a nyomorával, sem a sikerével. Sem pedig a sors által kemény kézzel a képmására rajzolt barázdákkal.

Az igazán nagy baj pedig az, ha az ember túlságosan komolyan veszi önmagát (vagy a helyzetét), ha nem vállalja az életét és személyiségét, ha elveszti az önreflexió képességét, az öniróniát, a humort, amibe a legsötétebb órákban kapaszkodhat az ember.

Mert a humor mindig a reményt élteti.

Aki megnevettet, kezet nyújt.

Segít felállni a padlóról, még akkor is, amikor ő már nem képes.              

Kurucz Adrienn          

 

Kiemelt fotó: Michael Crabtree – PA Images via Getty Images