- 

Majdnem öt évtized telt el azóta, hogy az orvostudomány először tudott sikeresen átültetni egy emberi szívet. Sosem gondoltam volna, hogy egy nap mennyire fogok örülni ennek a hírnek. Milyen boldogan belekapaszkodom majd a lehetőségbe, hogy e vacak, elhasznált, reményekkel és megfeneklett álmokkal túlterhelt szerkezet helyett, ami az én mellkasomban vonaglik, egy másikat kaphassak. Eddig szerettem ezt a szívet, de most már nem kell. Utálom. Utálom, mert cserben hagy, mert kihasználja pillanatnyi gyöngeségeimet. Mert hátba támad olyan érzésekkel, melyeket nem akarok.

Így hát ezúton szeretném felajánlani magam szívcserére a tudomány oltárán. Nekem erre a szívre már nincs szükségem. Mert ez a szív nekem terhes. Ez a szív fáj. Ez a szív ütött és kopott, tele van karcolásokkal, lepattogzásokkal, horpadással. Össze is van törve. Próbáltam ugyan összeragasztani, de nem sikerült, mindig lepöndörödött róla a cellux. Nem is ragyog már úgy, mint fénykorában. De nem a lehasznált külső a fő ok, amiért kihajítom innen.

Hanem hogy nehéz már viselnem. Tele van emlékekkel, amelyek újra és újra váratlanul feltolulnak, hiába próbálom őket lenyomni a tudatalattim bűzösen fortyogó mocsarába, hogy sohase leljek rájuk.

De mindhiába. Nem is számítok rá, amikor lesből rám támadnak. Kihasználják, hogy egy pillanatra elbambulok, hogy egy picit lazítok a tartásomon, és máris előtolulnak, tekergőző démonként, álnok szellemként. Ártatlanul teregetek, hosszú hetek után végre semmire sem gondolva, kiürítve agyamból az ördögi köröket, amelyek odabent örvénylettek, mint rút fajzatok egy pokolbéli vurstlin, amikor a huzat becsapja az előszobaajtót. Épp olyan a hangja, mint amikor hazajön a férjem. Aki viszont, tudom, már soha többé nem fog hazajönni. Vagy legalábbis nem ide, és nem hozzám. A kezem megáll a levegőben, és csak hosszan bámulok magam elé, jegesen fájó szívvel, míg a mosott ruha szinte meg nem szárad. 

Belépek a pékségbe, megcsap a frissen kisült zsemlék otthonos illata... meg még valami. A rádióból egy John Legend-dal hallatszik. Azt ígéri búgó hangon énekelve, hogy örökre szeretni fog, imádni mindig, meg még azután is a tökéletes tökéletlenségeimet. Más is ígérte a boldog holtomiglant, csak ezek szerint nem számított rá, hogy megérem a negyvenedik születésnapomat is. Szomorúan fordulok ki a boltból, az eladó értetlenül bámul utánam, mi üthetett hirtelen belém, hisz az előbb még vidáman köszöntöttem.

Ülök a tárgyaláson, unalmamban hüvelykujjam végével a gyűrűsujjam tövéhez nyúlok. Az elmúlt húsz évben megszoktam, hogy ott van, gyakran önkéntelenül is odatéved, most azonban hűlt helye a régi ékszernek. Csak egy hófehér csík jelzi a nyomát. Összefacsarodik bennem minden, kipréselve a szuszt, mintha csak egy elnyűtt mosogatórongy lennék.

Úgyhogy, kérem tisztelettel, nekem ez a szív az átkozott érzéseivel, csalfa emlékeivel nem kell már többé. Adják nyugodtan oda másnak. Mondjuk, egy sertésnek, az ő szívét meg elkérem én. De az is elég lesz, ha kapok egyet mézeskalácsból, most úgyis szezonja van. Ezt már ide fogom akasztani kívülre, mint a bádogember, úgy viselem majd. Fennen hirdetve, hogy nekem is van, eltakarva vele az odabent kongó ürességet.

 Fekete Olga

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/