-

Amikor 1984. április 4-én világra jöttem, és az orvosok közölték a szüleimmel, hogy végtaghiányom van, akkor mindenkit sokkolt a hír. Nem ezt várták, nem erre készültek, nem így képzeltek el, amikor arról ábrándoztak, hogy majd miként teszem-veszem a plüssjátékaimat, kúszom-mászom, fogócskázom, biciklizem, eszem, iszom, mulatok. Egyetlen pillanat alatt törlődött minden ábránd a tökéletes gyermekről. Bármikor is éri a családot a hír, az mindenképpen hidegzuhany, leginkább azért, mert fel kell adni a tökéletesen megkomponált, eszményi jövőképet. Most, harminckét évesen, egy hároméves gyerek anyukájaként tudom, hogy ez egy csomó mindennel így van. Nemcsak a gyereknevelésben, az élet minden területén.

Ha tehetném, ezt a levelet visszaküldeném a múltba, és átnyújtanám az anyukámnak 1984. április 4-én hajnalban, a nagyatádi kórházban, magam mellé csomagolva.

Hello, Anyuka!

Gondolom, hogy most minden bajod van, azt sem tudod, hogy a császármetszés traumáját vagy a frissen kapott hírt próbáld meg feldolgozni. El vagy keseredve, csalódott vagy, elcsigázott, de legfőképp nagyon megijedtél. Nem tudod, megbirkózol-e ezzel a feladattal? Hogy tudsz belőlem boldog gyereket, majd kiegyensúlyozott felnőttet nevelni? Mit fognak szólni hozzám a faluban, a városban, a világban? Hogy fogok megtanulni enni, cipőt kötni, hajat gumizni, biciklizni? Fél kézzel? Ez lehetetlen? Biztos csúfolni fognak, amit anyaként nem lehet túlélni. És mi lesz a kamasz években, amikor amúgy is nehéz elfogadni a testet? Szemrehányást teszek-e? Hibáztatlak-e majd?

Figyu, Anyuka, nyugi, tök jó lesz minden. Nézz a szemembe! Látod? Én élni jöttem ide.

Tudom, hogy kicsit meggyötörtelek, ezután sem várható sétagalopp, de állati jó kis életünk lesz. Bízz bennem! Az elején nem nagyon fogsz bízni magadban, de majd mindig egymás szemébe nézünk, és attól jobb lesz. Képzeld, a Józsi papa holnap bejön, meglát, és azt fogja mondani neked, hogy látja a szemem csillogásából: milyen jó fej vagyok. Higgy neki! Pedig ma még sírva festi a bölcsőmet. Ő is gyászolja a „tökéletes unoka" képét. Szabad neki, ne aggódj! Neked is szabad elsiratnod az elképzelt gyereket, ez tök oké. Fogalmad sincs, mi vár rád, de én, innen a jövőből tudom, hogy ennek így kellett lennie. Nekem pont hozzátok kellett születnem, pont akkor, és pont így.

Képzeld, tök sokáig fogok mászni, pedig azt gondoljátok, milyen kényelmetlen úgy, hogy az egyik karom rövidebb. Ehhez képest másfél évig nyomom a talajközeli közlekedést. Még sok ilyen lesz, hogy azt hiszitek: nekem nehéz, én meg egyáltalán nem értem, miről beszéltek. Én a két kezemen öt ujjal születtem, sosem éltem tízzel, te sem tudod elképzelni, milyen lehet tizenöt ujjal enni vagy zöldséget vágni, nem? Frusztráló lesz, hogy nem tudsz nekem megtanítani dolgokat, mert nem tudom azt a mintát követni, amit te mutatsz. Rám kell hagynod, de ne izgulj, állati kreatív leszek ettől. Meg makacs is. Mindent ki fogok találni. Előbb tudom majd bekötni a cipőmet, mint az ovistársaim, biciklizni se te, se apa nem tudtok megtanítani, de a barátaim igen. Mert szeretnék, hogy velük menjek játszani, úgyhogy együtt, a hétévesek logikájával kitaláljuk, hogyan is kéne ezt.

Fognak csúfolni az oviban, de neked ezzel nem lesz dolgod, mert ott lesz a Tündi, aki mindig megvéd. Mindig lesznek szövetségeseim, barátaim, akik mellettem állnak, akik szeretnek és elfogadnak. Ez nekem elég lesz ahhoz, hogy lepattanjanak rólam a negatív dolgok.

Először ideges leszel a tehetetlenségtől, de szerencsére nagyon gyorsan megtanulsz bízni bennem.

Ki leszel akadva, amikor kétévesen elindulok a fém mászókára, mert el sem tudod képzelni, hogy arra fel lehet mászni öt ujjal. Talán itt küzdöd le először saját magad, a saját félelmeidet, és nem ugrasz utánam. Most, harminckét évesen (eddig még sosem tört be a fejem) azt gondolom, ez volt életed legjobb döntése. Nagy pacsi érte!

Ezek után olyan bátor és magabiztos leszek, hogy néha talán kicsit túl is csordul a személyiségem ezektől a tulajdonságoktól. Lesz, amikor az agyadra megyek, amikor haragszol rám, amikor veszekszünk, de a kezdeti bizalomnak köszönhetően soha, de soha nem fogok szemrehányást tenni neked azért, mert ilyen kezekkel születtem.

Ezt magadnak köszönheted, mert a kezdeti trauma és vívódás után úgy fogadsz el, ahogy vagyok. Az első perctől kezdve azt érezteted velem, hogy olyannak szeretsz, amilyennek megszülettem, így én is olyannak szeretem magam. Ettől vagy a világ legszuperebb anyukája.

Képzeld, pont a kezeim miatt fogok megtanulni úszni, és rájövök, hogy imádok versenyezni.

A születésem után lesz egy időszak, amikor mindenki sajnálni fog, ez nehéz lesz, de megígérem, hogy tizenhat év múlva tök sokan irigyek lesznek rád. Mert te leszel az, aki Sydney-ben egy óriási uszoda lelátóján beszurkol engem a célba a paralimpia 200 vegyes döntőjén. Nem hazudok, tényleg így lesz, tudom, hogy ez most totál elképzelhetetlen. Ne is vedd elő a térképet, hogy megnézd, milyen messze van. Tényleg el fogsz oda repülni egyedül, és tényleg ott fogsz zokogni a lelátón, amikor a tiszteletemre játsszák el a Himnuszt.

Ha azt gondolod, hogy ennél már nem lehetsz boldogabb és büszkébb, akkor még azt is megsúgom, hogy egy állati jó pasi lesz a férjem, akitől születik majd egy szuper jó fej kisfiam, ő lesz a te kis unokád, akibe az első percben beleszeretsz. Igen, nemcsak boldog anyuka leszel, hanem boldog nagymama is.

Nyugodtan dőlj hátra, pihend ki a szülés fáradalmait, és ne izgulj az előtted álló évtizedek miatt, mert sokkal több lesz benne a jó, mint a rossz. A rosszban is együtt leszünk, a jóban pedig szárnyalni fogunk.

Képzeld, ha lenne 100 kívánságom, akkor sem kérném azt, hogy másmilyenek legyenek a kezeim. Szeretem őket. Mert te megszeretetted őket velem.

Kösz mindent, és take it easy, jó buli lesz!

Csók!

A gyereked

Pásztory Dóri

A cikkben szereplő kép a szerző tulajdona.