-

Ismered azt a viccet, hogy a Falánkot meglátogatja vacsorára a három barátja, a Laktózérzékeny, a Gluténmentes és a Vegetáriánus? Na, és az a csattanó, hogy mind a hárman autóval jönnek... Hát, én sajnos ismerem, ugyanis én vagyok a történetben szereplő Falánk. Ám hiába szeretek másokkal együtt enni, hiába imádok nagy tömegeket vendégül látni, mostanság bizony nem fűlik hozzá a fogam. Mert abban a szent minutumban, hogy összetrombitálok egy kellemesnek ígérkező asztaltársaságot, máris érkeznek innen-onnan a finnyogó megjegyzések a menüre vonatkozólag. „Figyi, ne legyen benne túl sok szénhidrát, jó? Tudod, életmódot váltottam.” „Az lehet, hogy ezúttal mellőzöd a fokhagymát? A múltkor mintha kicsit túlzásba estél volna...” (Ami nettó marhaság. Hiszen azt mindenki tudja, hogy a fokhagyma és a túlzás soha, semmilyen körülmények között nem szerepelhet egy mondatban.) „Én most nem eszem tejeset/húsosat/zöldet/kerekalakút/fűszereset/háromfogásosat/édeset/sósat/gluténosat/zsírosat/sertés/szárnyast/alkoholosat...” és csak mondják, mondják a kifogásaikat, míg a végén úgy érzem magam, mint egy Agatha Christie regényben: én bizony ezeket most mind jól megmérgezem bosszúból!

Hát hogy lehet így élni Krúdy országában?! Húzódozni a puha fehér kenyértől, megálljt parancsolni a húsoknak, hátat fordítani a jó vörösbornak... és kukába kotorni a cupákot! Főleg, hogy szegény Krúdy annak idején is felpanaszolta azt az ijesztő trendet, miszerint: az emberek már nem is tudnak enni!

„A pesti embereknek nincs emésztésük, mert egyáltalában elfelejtettek enni. Siet mindenki, mintha valahonnan elkésne, mert minden pesti ember, ha módjában van, manapság háromszor annyi munkát vállal magára, mint békebeli elődje. Úgy ugranak föl az ebédtől, mintha elfelejtettek volna valamit. Olyan étvágytalanul, bágyadtan, a jóllakottság nagyszerű érzete nélkül dobják bele magukat az életbe, mintha nem is ebédeltek volna. A vendéglős pedig csak áll, néz, csodálkozik hirtelen kiürült helyiségében, ambícióját keresztre feszítik, mert senki sem dicséri meg ételeit, önérzete csökken, amikor azt látja, hogy jóformán maholnap nem is lesz már szüksége reá a világnak, mert az emberek napról napra elfelejtenek enni.”

Erre ahelyett, hogy fene nagy szégyenünkben összekaptuk volna magunkat, ráteszünk egy lapáttal a finnyogásra, a gyors kajálásra, és elveszünk egy lapáttal az élet élvezetéből.

Teringettét, ez így tovább nem mehet! Főleg nem a mester születése napján. Tősgyökeres óbudaiként, Krúdyland büszke lakójaként hogyan is ülhettem volna meg másképp ezt az ünnepet, mint egy gigantikus adagnyi kacsacombbal Pékné módra? Mégpedig így:

Gyorsan bedugtam őket a sütőbe, hogy meg ne fázzanak!

A kacsacombokat besóztam, borsoztam, majd alufóliával letakarva bedugtam egy órára a sütőbe. A sütés első felének idejét erősen befolyásolja, mennyire zsíros a kacsacomb. Ha nagyon Nicki Minaj-os lenne, érdemes tovább bent tartani, illetve félúton lekanalazni a kiolvadt zsírt – jó lesz az még borús napokon ropogós héjú fehér kenyérre kenve. Egy óra elteltével átpakoltam a félig sült combokat egy tányérra, a kisült zsírba (azért ne tocsogjon) beleforgattam a meghámozott, cikkelyekre vágott krumplit és a felszeletelt hagymát, meg is sóztam, meg is paprikáztam, ábelebábele, tetejére rátettem a combokat, majd az egész tepsit visszadugtam egy órára a sütőbe irulásig-pirulásig.

Krumpliágy a combok alá, hogy fel ne törje őket a kemény tepsi!

Olyan finom lett, hogy miközben ettem, és az államon végigcsorgott a kisült kacsacomb hagymás-paprikás zsírja, éreztem, amint Gyula leül mellém, ráncos kezét az enyémre teszi, és megköszöni.

Szívesen, édes öregem, neked bármikor!

Sok szeretettel: Krúdy Gyulának születésnapja alkalmából!

 Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak.