Az étel: kultúra

Gyerekkoromban egy Tom és Jerry is elég volt ahhoz, hogy megkívánjam a sajtot. Azóta viszont külön műfajjá nőtte ki magát a kulináris film, olyannyira, hogy a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján, a Berlinalén külön szekciót rendeznek neki. (Sőt, azóta más fesztiválok is átvették ezt szokást, például San Diego és San Sebastian is.) A szekció igazgatója, Thomas Struck minden évben kitalál egy jó szlogent az aktuális válogatásnak, 2016-ban például azt mondta: „Make food, no war”, (Főzz, ne háborúzz!) idén pedig, hogy „Az étel is a kultúra része” – szóval azt üzeni: ezek a filmek sem csak a főzés és étkezés dicséretéről szólnak, hanem jó esetben sokkal többről.

Gondoljunk csak az egyik klasszikus kulináris filmre, az Étel, ital, férfi, nőre (Ang Lee viszonylag korai rendezése még Taiwanból), ami egy család széteséséről, a tagok egyéni útkereséséről, és egymáshoz való visszatalálásáról mesélt – a családi étkezéseken keresztül. Vagy ott a német Bella Martha, amit később Ízlések és pofonok címmel újra forgattak Amerikában – ez meg a kultúrák és lelki alkatok találkozásáról szólt, és egy egyedülálló anya küzdelmeiről. Aztán ott az Éden című német film vagy az Ezerízű szerelem Indiából – ezek rendhagyó szerelmeket mutattak be, látszólag össze nem illő emberek finom összhangját az ízeken keresztül. És persze születtek séfeket éltető mozik, mint a L’ecsó, Az ételművész vagy A séf (de akár idesorolhatjuk a Julie & Juliát is) – amelyek pedig egyéni fejlődéstörténetek.

Ettől még az ember legszívesebben rögtön a film után rohanna egy étterembe, mert a történetet és a képi világot látva majd megveszik a finom ízekért.

(A filmfesztiválokon, például a Berlinalén persze erre is fel vannak készülve: a vetítés után különleges vacsora várja a közönség egy részét, amit egy sztárséf talál ki a film ihletésére.) A Ramen shop – Ízek a múltból című szingapúri mozi után nyilván nagy tál tésztaleves dukált (ugyanis ott volt a premierje), valamilyen fúziós változatban, hiszen a filmben kultúrák és generációk találkoznak, ütköznek és keverednek.

Az étel: történelem

Bár első percétől az utolsóig őrületes ételek készülnek a szemünk előtt, és a szereplők közti kommunikáció és érzelem minden színárnyalata ízekben ölt testet, valójában mégsem a kajáról szól a Ramen shop, hanem transzgenerációs traumákról, XX. századi történelmi viharokról és az azokból megmaradt előítéletekről. Mert természetesen Ázsiában pont ugyanúgy fájnak a kínaiaknak a japánok, mint ahogy a vietnámiak a kambodzsaiaknak, és ahogy a lengyeleknek az oroszok, vagy… inkább nem folytatom, lényeg, hogy a népek közti ellenségeskedés másutt sem ér véget a háborúval. És ha nem is hetedíziglen, de harmadíziglen kihat a generációk között, vagy ha nem, akkor a nagymama nagyon megsértődik. 

Az eredetinek éppen nem nevezhető sztori szerint Maszato, a jóképű szakácstanonc, aki zord apja ramen-vendéglőjében kuktáskodik, egyik nap arra ér be a kifőzdébe, hogy apja váratlanul elhalálozott (igaz, tett is érte), és ez ráébreszti, hogy ideje Japánból hazatérni. Visszatér hát gyerekkora színhelyére, Szingapúrba, ahová amúgy is csábítja egy gasztroblogger, és rajta keresztül előbb a helyi éttermeket, majd maradék helyi rokonait is felfedezi.

Szép lassan kiderül, hogy kínai anyja és japán apja szerelme komoly sebet ejtett a lány családján: az anyját emiatt kitagadták, és sosem tudta feldolgozni a veszteséget – valószínűleg ez is szerepet játszott korai halálában. Maszato küldetése pedig az lesz, hogy anyja naplóbejegyzései alapján feltámasszon elfeledett ízeket, és általuk megbékélést hozzon a családba. Mire tippeltek, sikerül neki? És vajon a holdvilág-mosolyú gasztroblogger nőnek milyen szerep jut mellette?

Elárulom, hátha nem köveztek meg érte: nem a meglepetések filmje a Ramen shop, nem ezért szeretjük.

Sem a történet, sem a csomagolás tekintetében nem nyújt újat, sőt, egyfajta dacos puritanizmus jellemzi: juszt sem csavar a jól ismert sémákon, juszt sem teremt egyedi stílust a képeknek. Mivel két idősíkon játszódik – az egyik a szülők szerelmi története valamikor ’80-as években, a másik Maszato felnőtté válásáé a jelenben – annyit muszáj volt rajta bütykölni, hogy a kettő elkülönüljön, de ezt sem gondolták túl: a flashback jelenetek szaturációját egyszerűen minimálra vették, ami amúgy is trendi –viszont legalább nem fekete-fehér, ami ma már vállalhatatlan lenne. De nemsokára ez a fakó színvilág is ciki lesz, már nem vagyunk messze tőle. Persze a jelen sem csilli-villi, mert azt meg nem akarták szépíteni: olyan, amilyen a valóságban. Nincs még napsütés sem, többnyire szürke, jellegtelen a levegő, és életszerűek a helyszínek, nem akarták Szingapúr legjobb arcát mutatni.

Nem kötözködni akarok, de a szingapúri filmszakma aduásza, Eric Khoo egész máshogy viszonyul a filmezéshez, mint, mondjuk, a mi rendezőink, akik úgy narratívában, mint képileg igyekeznek saját stílust teremteni. Eric Khoo nem erőlködik ilyesmiken. A bollywoodi filmgyártáshoz nyúl a történetvezetés egyszerűségével, direktségével, tökéletesre kerekítettségével, a hollywoodihoz az „oktatófilm” jellegével, hogy szépen mindent elmagyaráz annak, aki netán nem ismerné a szingapúri történelmet (főhősünk még el is látogat a helyi történeti múzeumba), és persze mindkettőre jellemző módon az érzelmeket is olyan csupaszon tárja elénk, mint egy mesekönyvben. Ettől még jól hatnak, nekem legalábbis időnként jól esik ez a keresetlenség – ha hiteles.

Az étel: felismerés

A főhőst, Maszatót alakító japán szupersztárt, Takumi Shaitót tényleg jó nézni – az a fajta modern szépség, aki mindenütt átjön. Volt modellje világhírű dizájnermárkáknak, rendezett már saját filmet, szerepelt egy halom tévésorozatban és filmben, legutóbb pedig saját vándormozit alapított, ami segít a szegény és természeti katasztrófa sújtotta vidéken élőknek moziélményhez jutni. És mindez nem látszik rajta, csak egy egyszerű, szerény srác a vásznon, akinek az arcába könnyű belefeledkezni.

Azt mindenesetre sikerült elérni, hogy Ramen shop ne csupán étvágygerjesztőként hasson, hanem ráébresszen minket arra is, hogy az emberek mindenütt a világon hasonló problémákkal és helyzetekkel küszködnek.

És ha a kulturális különbségek időnként el is választanak minket egymástól, a mélyben mindannyian hasonlóan vagyunk.

Gyárfás Dorka

Képek: Cirko Film