Mese és valóság

Ádám vagyok, vidéken nőttem fel, itt jártam általános iskolába is. A vidék alatt most nem egy nagyvárost, kisvárost, sőt nem is várost értek, hanem egy – az isten háta mögött lévő – falut. A környék az idelátogatók szerint igazi álomvilág, egy csoda, imádni való, nyugodt környék. Az itt élők számára azonban sajnos nem ennyire mesébe illő a történet. Az előbbi jelzők mind igazak, de mint minden éremnek, ennek is van egy másik oldala, amit úgy hívnak, az élet. Vagyis: a korlátozott megélhetési és oktatási lehetőségek.

Aranykorát éli az utóbbi időkben a turizmus és a vendéglátás, egymást követik a fesztiválok, a vásárok, tavasztól őszig mindig van valami. Nagyon sokan látogatnak ide, nem csoda, hogy – mivel más munkalehetőség nem igazán van – mindenki belőlük próbál megélni.

De most nem is a munkaügyi helyzetről, hanem az oktatásról szeretnék írni. A legközelebbi „értelmezhető” város harminc kilométerre található. Ez szerintem mindent elmond a gyerekek lehetőségeiről. Igaz, én is a szomszéd faluba jártam általános iskolába, és egész értelmes ember lett belőlem. Szerintem. Nem is magával az oktatással van a probléma, mert a tanárok megtesznek mindent, amire lehetőségük van. Az iskolák felszereltek, minden oktatáshoz szükséges eszköz megvan, lehet tanulni angolul és németül, akár egyszerre is. Mielőtt mindenki kiröhögne, hogy ez máshol is természetes dolog, hát, nálunk nem volt az.

Tömegközlekedés

A diákok minden reggel hatalmas táskákkal a hátukon indulnak el az iskolába, a környék falvaiból körülbelül kétszázan tanulnak az említett általánosban. Az esélyegyenlőség már itt felborul. Míg egy városban élő diák el tud jutni biciklivel, gyalog vagy tömegközlekedéssel iskolába, és ráér nyolc előtt odaérni, addig nálunk hétkor megy az egyetlen busz a szomszédos faluba. Az óvodába falubusz jár, mert annyira rossz a tömegközlekedés. Pedig én még az egyik forgalmasabb faluban élek. Azoknak, akik zsákfalvakban vagy máshol laknak, még ennél is nehezebb eljutni az iskolába. A szülők, ha tudják, elviszik reggelente a gyerekeket kocsival. De sok családnak nincs autója. Számukra marad a buszozás. Hogy miért nem mennek vonattal? Azért, mert az állomás olyan messze van az iskolától, hogy egy gyerek szinte gyalog is hamarabb odaérne otthonról, mint vonattal.

És ez még csak a reggel. Délután visszafelé pontosan ugyanez a helyzet.

Különóra és tehetséggondozás

Tegyük fel, hogy a gyerek zenélni szeretne a tanórák után. Ebben az esetben a szülőnek heti több alkalommal a legalább harminc kilométerre lévő zeneiskolába kell szállítani őt. Igaz, van helyben a suliban is valamilyen zeneoktatás, de a valóságban azért más hangszer is létezik a furulyán és a zongorán kívül.

Vagy megfogalmazódik egy másik ötlet a családban: tanítsuk meg a gyereket úszni! Harminc kilométer. Hetente többször. (Én a mai napig sem tudok rendesen úszni. Képes vagyok kapálózni a kezemmel meg a lábammal a vízben, és ettől talán nem fulladok meg, de azért mérget nem vennék rá.) És ez még csak az egyik alapsportág. Mi van akkor, ha a gyereket valamilyen különlegesebb sport érdekli? Van rá lehetősége? Nincs. Ha falusi vagy, és sportolni szeretnél, akkor fuss, kézilabdázz, focizz vagy kosarazz! Harcművészet: az meg mi? Pedig a kung-fu jót tesz a gyerek tartásának, viselkedésének, állóképességének, és megkockáztatom, hogy a tanulásban is segíti, de erről nem tudok statisztikákkal előrukkolni meg grafikákat mutatni.

Tanulna más nyelvet is, mint az angol vagy a német? Felejtsd el…

Idő

Tudom, harminc kilométer a mai világban nem távolság. Az iskola végeztével én is mindennap megteszem munkába és vissza. De egy alsós vagy kiskamasz gyereknek igenis rendkívül megterhelő az a plusz egy-egy óra utazás oda-vissza. Másrészről pedig a szülőnek sem könnyű. Hiába akarna segíteni a gyerekén, mert ha két műszakban dolgozik, akkor már esélye sincs rá.

Szóval bárki bármit mond, szép az élet vidéken, tiszta a levegő, nyugodt a környezet, de a gyerekeknek a mostani körülmények között bizony nem a legelőnyösebb ilyen helyen felnőni. Különösen nagy lesz a kontraszt, amikor középiskolába kerül, és látja, hogy a többiek, a városi gyerekek mennyivel több lehetőséghez jutottak, mennyivel több mindent kipróbáltak már ennyi idősen. Ennyit az esélyegyenlőségről...

Horvát Ádám

A fotó illusztráció. Forrás: flickr.com