„Mellettetek állok" – Egy telekis öregdiák nyílt levele a volt iskolájához
A tegnapi kockás inges fotónk és cikkünk nyomán levelet hozott a postás (a levelezőrendszer). Olvasónk, Viktória a zuglói Teleki Blanka Gimnázium speciális angol tagozatos osztályába járt a kilencvenes években. Ma már ő is tanárként dolgozik. Bevallása szerint a Teleki egy életre való muníciót adott neki, és megteremtette az alapot ahhoz, hogy „egy a hivatását élvező, a tanítványokat szerető tanár" legyen belőle. A magyar oktatásügyben zajló tiltakozást és a Teleki körül zajló eseményeket látva úgy érezte, ki kell állnia volt iskolájáért, volt tanáraiért és kollégáiért. Tóth Viktória nyílt levele a telekiseknek.
-
Kedves telekisek!
Mostanában óriási büszkeséget érzek. Rátok vagyok büszke!
Boldog vagyok, hogy sok évvel az érettségi után, egy olyan nevelőtestületet látok viszont a híradásokban, amely igyekszik haladó szellemű lenni. Egy „nevelő test", amely végre egységes. Amelyik összefog ahelyett, hogy széthúzna. Tanárok egységes halmaza, amely a gyerekek (!) érdekeit tartja szem előtt.
A Teleki Blanka Gimnázium angol tagozata fogalomnak számított a kilencvenes évek elején, amikor én oda jártam. Még nem volt nyelvi előkészítő évfolyam, nulladik osztály. Kevés iskolában lehetett magas óraszámban angol nyelvet tanulni. Márpedig én hétévesen elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, akkor is meg akarok tanulni angolul. Így aztán nagy volt az öröm, amikor megkaptuk az értesítést, hogy felvettek, a mai napig is megőriztem azt a papírt arról, hogy telekis lettem.
Köszönöm, hogy nem kellett csalódnom! Egy fantasztikus tanárnő vezetett be az angol nyelv rejtelmeibe. A legmodernebb tankönyvet választotta ki számunkra.
Igen, akkoriban szabad tankönyvválasztás volt, nem írták elő a tanároknak, milyen tankönyvből tanítsanak. Következésképp arra a tankönyvre esett a választásuk, amelyből úgy gondolták, élvezettel (!) fognak tanítani.
A tanárnő elhivatott volt, szerette a tantárgyát, melyet rendkívüli humorral és lelkesedéssel tanított. Nem utolsósorban pedig nagyon szeretett minket, útjukat kereső kamaszokat.
Akkoriban heti húsz óra volt a tanárok kötelező óraszáma. Így történhetett meg, hogy az én tanárnőmnek és az angol munkaközösség többi tanárának maradt ideje és energiája arra, hogy tanulmányutat szervezzenek Hastingsbe, Dél-Angliába. Óriási, életre szóló élménnyel ajándékoztak meg ezzel. Hatalmas önbizalmat adott számomra, hogy mindössze hat hónap tanulás után gond nélkül beszélgettem angolul a vendéglátó családommal. Nem is álltam meg a felsőfokú nyelvvizsgáig, majd azt követően az angol nyelvtanári diplomáig.
Abban a biztató, szeretetteljes légkörben, ami a gimnáziumi angolórákat jellemezte, öröm volt a tanulás, én pedig szárnyaltam, és sorra hoztam az ötösöket. A Teleki évente megszervezett tanulmányútja Nagy-Britanniába pedig hagyomány lett. Velem együtt sok diáknak adott még hatalmas élményt. Többek között az én diákjaimnak is, akiket később már én vittem, amikor tanárként hívtak vissza. Az iskola lelkes angol munkaközösségének köszönhetem, hogy ilyen csodás hivatásra leltem.
Miért döntöttem úgy, hogy nyilvános levelet írok nektek?
Mert – bár én nyelviskolákban tanítok, így nem érintenek közvetlenül az állami oktatást sújtó rendelkezések – olvasom a híreket. KLIK, PÖCS, portfólió... Látom, hallom, érzem azt a negatív tendenciát, ami azóta történt a közoktatásban, hogy én is telekis voltam (diákként és tanárként).
A sajtóban megjelenő történetek sajnos nem egyediek, nem csak a Telekiben vagy épp a miskolci Herman Ottóban fordulnak elő. Tizenhárom éve tanítok angol nyelvet nyelviskolákban és magánúton. Ezalatt én is sok elszomorító példát hallottam diákoktól, akik az iskola mellett hozzánk jönnek tanulni. Néha rengeteg munkámba került, hogy megszerettessem egy-egy tanítványommal az általam annyira imádott angol nyelvet. Sok esetben viszont remek kollégák juttatták el a diákjaimat közép- és felsőfokú szintre. Nekem „csupán” annyi volt a dolgom, hogy begyakoroljuk a vizsgafeladatokat, hogy aztán együtt örülhessünk a sikernek.
Ma már tudom, hogy szerencsés ember vagyok, mert hozzátok járhattam. Egy olyan iskolába, olyan tanárok közé, akiknek sikerült a maximumot kihozni kezdeti lelkesedésemből.
Nektek köszönhetem, hogy olyan tanár lett belőlem, aki szereti és élvezi a hivatását. Ti voltak azok, akik inspiráltatok, támogattatok, és ezzel pozitív irányba befolyásoltátok az életemet. Az egész életemet. Ezért aztán maximálisan támogatom mindazt, amit most képviseltek.
Tanárként szeretném, ha a kollégáim nyugodt körülmények között végezhetnék a munkájukat, hiszen az én példám is ékes bizonyítéka annak, milyen hatással tud lenni egy pedagógus a diákjai életére.
Szeretném, ha ezek a hatások minden esetben pozitívak lennének.
De ha a gimnázium közleményében leírt központosítás és bürokratikus rendszer tovább érvényesül, az végzetes hatással lesz az oktatásra. Ez a rendszer lelkileg-fizikailag elgyötört pedagógusokat és gyerekeket szül. Én nem ezt szeretném!
Legyen a tanulás öröm a diáknak, a tanítás öröm a tanárnak! Csak ebből lehet egy sikeres, haladó szellemű országot építeni.
Tudom, kevés vagyok ahhoz, hogy egyedül megváltsam a világot. Mégis szeretném, ha a gondolataim eljutnának hozzátok és az olvasókhoz. Szeretném, ha ti, a volt iskolám tanárai soraimat olvasva éreznétek, nem hiábavaló, amit csináltok, mellettetek vagyok, mellettetek vagyunk sokan. Ki tudja, talán több kollégám is bátorságot merít ezt a levelet olvasva ahhoz, hogy a jó cél érdekében összefogjon. Hiszen egységben az erő, nem igaz? Csak közösen lehet elérni a változást.
Addig is teljes szívvel drukkolok mind a miskolci Hermann Ottó Gimnáziumnak, mind pedig nektek, a budapesti Teleki Blanka Gimnázium nevelőtestületének és diákjainak, illetve mindazoknak, akik már eddig is aláírták a petíciót.
Tóth Viktória
angol nyelvtanár
a zuglói Teleki Blanka Gimnázium speciális angol tagozatának egykori tanulója
Kiemelt kép forrása: Flickr/Csuhai István
