-

Már nem nézek televíziót

Csatlakoztam a legfiatalabb generációhoz. A számítógépem és a telefonom segítségével én választom a tartalmat és a forrást.

A távirányító a legdemokratikusabb dolog a világon, mert – míg az életünk egyes szakaszairól és egyes emberekről nem kapcsolhatunk el, bármennyire is szeretnénk, addig – a tévé esetében egyetlen gombnyomás segítségével is választhatunk.

Azonban hiába tűnik el, amit se látni, se hallani nem akarunk, a kínálat akkor is egysíkú, unalmas, ostoba, ízléstelen és botrányos. Közönséges figurákat kell bámulnunk bárhová kapcsolunk, amint megpróbálnak dalolni, lufit fújni, kielégülni. Ráadásul mindig ugyanazon médiamunkások üvöltenek ránk a dobozból, akiknek – akárcsak a főnökeiknek – ki tudja, miért, de az a meggyőződése, hogy mi, nézők, folyamatosan őket karjuk látni. Mindig vezető hír, hogy ki melyik csatornán, milyen műsorban köszön ránk újra a képernyőről.

Több mint egy évtizeden át voltam az egyik kereskedelmi tévé művészeti főmunkatársa. Akkoriban persze még másmilyen volt a világ. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy hivatalból minden műsorba bele kellett  kukkantanom öt-tíz percre, ha volt kedvem hozzá, ha nem. Meg kellett néznem, hogy rendben van-e az általam jóváhagyott smink, frizura, ruha...

Megcsömörlöttem. És vélhetőleg ez is közrejátszik abban, hogy a tévé jó pár évvel ezelőtt munkaeszközből dísztárggyá változott a lakásomban.

Már régebben is elgondolkodtam azon, amikor még csak egy-egy győztesnek adatott meg a kiugrási lehetőség, hogy vajon miért csinálják ezt? Miért vállalják a lemeztelenítést (a szó mindenféle értelmében), a megaláztatásokat, azt, hogy – amennyiben a nézettség azt kívánja – akár gúny tárgyává is tegyék őket? És nemcsak az önjelölt civilek, akik önfeledten hisznek önnön nagyszerűségükben, hanem a saját szakmájukban elismert hírességek is.

Miért teszitek ezt magatokkal?

Olyan kimagaslóan jó hely lenne a celebvályú, amibe a szerződés aláírása után belökik őket? Sok kívülálló szerint az ok egyszerű: a pénz. Nem kétséges, hogy az is szempont, bár a gázsik egyáltalán nem olyan magasak, mint azt hihetnénk.

De a vágy, hogy bármi áron megmutatkozzon valaki, valójában nem más, mint az ego harca a realitásokkal, megspékelve egy jó nagy adag feltűnési viszketegséggel, amit – bármivel is kenegetnek – gyógyíthatatlan.

A néző ingerküszöbe egyre magasabb, pillanatnyilag már a nemi szervekbe vezetett áramnál... és a családtagok bűzös moslékkal való váratlan nyakon öntésénél járunk. A kígyók, bogarak, patkányok ideje leáldozott, ők ezentúl munka nélkül tengődhetnek, mert ők már se nem hátborzongatóak, se nem viccesek.

Annak idején az első ilyen műsor elismert színész-műsorvezetője hosszasan ecsetelte az őt ért megtiszteltetés nagyságát, hogy kiválasztották házigazdának. Már akkor sem voltam biztos benne, hogy tudja, miről beszél.

Aztán testközelből volt „szerencsém” látni azokat, akik az életük alakulását vagy megváltozását egy néhány hetes együttvécézésre gondolták alapozni, és megvallom, a mai napig nem fér a fejembe, hogy képzelik ezt. A sajtó persze már akkor is tálalt, körített, túlzott... és egy szép napon hősként kezdték emlegetni azt, aki meglóbálta a hímtagját a kamera előtt.

Nem vagyok álszent. Egyszer-egyszer, egy-egy ilyen mutatvány is beleférhet, megértem én, legyen színes az a kínálat! Csakhogy a nagy zűrzavarban lassan eltűnt minden más szín, a palettán pedig nem maradt más, csak egy fekáliaszínű massza.

Úgy tűnik, mostantól ezzel kell majd beérnünk.

Kié a felelősség?

Vannak, akik szerint a néző azt fogyasztja, amit kap, a műsorkészítőké a felelősség. Ezt vitatom. A néző ma már nem azt nézi, amit kap, kénytelen-kelletlen ezt csak akkor tette, amikor egy csatorna volt, legfeljebb kettő. Az viszont igaz, hogy a műsorok kitalálói kiengedtek valamit a palackból, aminek a visszazárása nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen küldetés lenne.

Megváltozott ugyanis a néző saját magáról alkotott képe, az önmagáról megállapított helyi értéke.

Annak idején a képernyőn szereplő énekeseket, színészeket, riportereket és műsorvezetőket a tévénézők csodálták, felnéztek rájuk. A tehetségükért, a lexikális tudásukért vagy a képességeikért, melyeket áldozatos munkával fejlesztettek képernyőre méltóvá. Ez volt a követendő példa, ami a mindenkori és mindenféle nevelés leghatékonyabb eszköze. Aztán a jól képzett, tapasztalt televíziós és művészeti nagyágyúk helyett jöttek a fiatalok, a különféle médiaszakos gyorstalpalókból, és megmondták, mi a modern. Középszerű és félművelt ejtőernyősök ültek a bársonyszékekbe, akik értelemszerűen olyan közeget teremtettek, ahol nekik sem kell magukat kevesebbnek érezniük.

A tíz méterrel a felszín alatt lévőhöz képest a kilenc méteren lévő már tényleg feljebb van. Csak még mindig jócskán a föld alatt. És ugyanabban a sötétségben.

Téglára bontják a piedesztált

Ma a néző különbnek érezheti magát azoknál, akiket a műsorokban lát. Ez a siker titka. Ki ne szeretné magát többnek, jobbnak vagy szebbnek látni, mint a másik? Vannak, akiknek jólesik hahotázni mások megalázottságán. A humorból gúnyolódás lett, a piedesztálból gödör, amibe egy csapóajtón keresztül lehet lezuhanni akkor, ha elég ostoba vagy.

Olcsó összekacsintás ez, hogy elviselhetőbbé tegyék az élet állítólagos nehézségeit, amelyek legtöbbször a minden valóságalapot nélkülöző vágyálmok halmazából nőttek ki. Ez az illúzió csak azokra nincs hatással, akik már tudják, hogy a másik nyomora (vagy az azon való vihorászás) egy fikarcnyit sem enyhíti az enyémet. Ebbe a csapdába csak azok nem sétálnak bele, akik tudják, hogy az előbbre jutás nem ajándék.

A „te is lehetsz az élet császára bármiféle befektetés nélkül" nevű szakállas trükkökkel csak azokat nem lehet átverni, akik már rájöttek, hogy – bár a lépcsőn jóval több erőfeszítésbe kerül felfelé menni, mint lefelé, kárpótlásul –a tetőről mindig szebb kilátás nyílik, mint a dohszagú pincéből.

Fájdalmas beletörődni a kilátástalanságba, de jóval kisebb fáradsággal jár, mint küzdeni, és aztán megtudni, hogy a fejlődés nem lesz se gyors, se könnyű.

Nagy kár...

...hogy nem értékelik magukat és az életüket többre néhány ezer vagy néhány millió forintnál, egy autónál vagy egy utazási lehetőségnél. Nagy kár, hogy nem akarnak megtanulni együtt élni azzal, ami számukra megadatott.. vagy amit a képességeik és a tehetségük lehetővé tesz. Nagy kár, hogy nem élnek az egyetlen, a „most"-ban játszódó életük adta lehetőséggel.

És ezzel nem azt akartam mondani, hogy ne akarjunk változtatni, kitörni, ne álmodjunk egy szebb vagy jobb életről, mert ha nem lennének álmaink, nem lenne miből valóságot építeni. És a hangsúly pont az építés szón van. Meg azon, hogy az időt és az alkalmat jól kell kihasználni. Ugyanis nem igaz, hogy majd lesz egy másik. Nem lesz. Vagy ha lesz is, az már soha többé nem lehet ugyanaz, mint ami most van.

Náray Tamás

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Kelsey Chance