Kégl Ági: Felhígult a világ, és vele együtt a valóságshow-k is

–

Miután 2002 decemberében elhagytam a Való Világ villáját, éveken át kaptam rendszeresen a kérdést: mi a véleményed a legújabb szériáról? Ilyenkor általában azt válaszoltam, hogy nincs véleményem, mert nem nézem. Nem azért, mert én csak a National Geographicra vagyok kíváncsi – szó sincs róla. A Győzike Show-nak annak idején elkötelezett rajongója voltam, és megsirattam Buksi kutya halálát. A Való Világot viszont egész egyszerűen képtelen voltam nézni.

Szerintem túl sok időt (közel három hónapot, ami felért minimum fél évvel) töltöttem a villába bezárva, és amikor kiszabadultam, az utolsó utáni gondolatom volt mások bezártságát követni.

Még a sajátomat sem voltam képes visszanézni, holott édesanyám az egész sorozatot felvette. (Stílusosan, VHS-kazettára.) Ezek a felvételek egy költözős barna dobozban éveken át kitartóan várták – mindhiába –, hogy egyszer betegyem őket a lejátszóba. Előbb áztunk be, és áztak el, minthogy sor kerüljön rájuk. Ma már VHS-lejátszónk sincs.

Most azonban megtörtem a húszéves hagyományt, és belenéztem a Való Világ 11. évadába – tíz évaddal és húsz évvel azután, hogy többek közt Majkával, Györgyivel, Okival, Lorenzóval beköltöztem a Való Világ villájába. Az elmúlt két évtizedből lassan tíz évet külföldön töltöttem. Félve és kíváncsian vártam, miben is változott az azóta már a Big Brother franchise-t is magába foglaló Való Világ. Kétségtelenül sok mindenben. 

A magyar társadalom görbe tükre 

Ami elsőre arcul csapott, az az alpári beszédstílus. Nem állítom, hogy annak idején csak diplomás, szofisztikált akadémikusok szerepeltek a műsorban – voltak egészen iskolázatlan, egyszerű karakterek is köztünk. De

nálunk választható tárgyként mindenki egy könyvet vitt be magával, és hamar körbe is értek a kötetek – mindenki elolvasta a másik által hozott könyvet. Esténként pedig – más szórakozás nem lévén – Boccaccio Dekameronjából olvastunk fel.

Később ujjongva fogadtuk, amikor VIP-vendégünk, Verebes István fejenként egy Ady-kötettel állított be. Faltuk a kincset érő betűket. És ha valaki nagyon trágár volt, arra jellemzően valamelyikünk rászólt. Egész egyszerűen, mert egymással – akármilyen kiélezett is volt a helyzet – tisztelettel beszéltünk.

Nos, a 11. évadban ez nyilvánvalóan nem elvárás: a beszélgetések (és helyesírás) színvonala egyszerűen vérfagyasztó.

Alacsonyan röpködnek az ocsmány kifejezések, a bazmeg kötőszó lett, és szemmel láthatóan azon versenyeznek a lakók, ki tud hangosabban és trágárabban megnyilvánulni. A lányok többsége le is pipálja ebben a fiúkat.

Mint említettem, lassan tíz éve nem élek otthon, így nem merem azt állítani, hogy ez a jelenlegi társadalom állapotát tükrözné. De bizonyára valamiféle görbe tükröt állít neki, hiszen ezek a karakterek hús-vér emberek, és ezzel a modorral léteznek a kinti világban is. Nyilván a színvonalért részben a casting is felelős. 

A villabéli emberi tájkép finoman szólva sem fedi le a társadalom egészét. A beköltözők közt elsősorban alacsonyan iskolázott vagy iskolázatlan karakterek vannak. És mindössze egy szem egyetemista. Érdekes még, hogy a játékosok nagy része Budapestről és környékéről való. Az első évadban sokkal inkább képviseltük az országot, Debrecentől Székesfehérváron és Ózdon át Kazincbarcikáig.

Tudom, a trash realityt nem az észért szeretjük, de ha egy kicsit nagyobb volna a társadalmi szórás, az vélhetően emelne a műsor színvonalán. 

Súlyos határátlépés

Az idei szériában rendszeresen jelen levő verbális és időnként fizikai erőszak nagy port kavart a médiában is. A legszélsőségesebb eset az volt, amikor december elején a Rico nevű játékos nemes egyszerűséggel lekurvázta Renit, akit fizikailag is abuzált. A csatorna pedig nemcsak, hogy leadta a történteket a december 2-i adásában, hanem egyenesen a nézőkre hagyta a döntést, hogy az erőszak miatt kizárják-e Ricót a villából.

Az eset kapcsán a Konyhafőnök egykori szereplője, Osváth Zsolt, valamint Mérő Vera emberjogi aktivista és Dr. Ragány Zoltán ügyvéd is megszólalt. (Osváth szerződést is bontott a csatornával).  Az ügyvéd a jelenetet így értékelte:

„Ez iskolapéldaszerű tettleges becsületsértés, amit a BTK egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntet, ha a sértett magánindítványt terjeszt elő 30 napon belül.”

Felmerül a kérdés, hogy ha az egyik legnézettebb kereskedelmi csatorna főműsoridőben ilyen jeleneteket mutat a nézőknek, az vajon milyen hatással van a társadalom moralitására. Hogyan hat azokra, akik maguk is abúzus áldozatai nap mint nap, vagy éppen a bántalmazókra, akik a saját viselkedésüket látják viszont a képernyőn. A kérdés költői, nem is akarom megválaszolni. Mindenesetre a tendencia ijesztő.

Iszonyúan bevállalós karakterek, alacsony érzelmi intelligencia

Szintén hamar feltűnik, hogy a bent lakókba nem sok gátlás szorult. Egyrészt rendkívül magabiztosan, félmeztelenül-meztelenül pózolnak a kamerák előtt – ránk ez biztosan nem volt jellemző.

Én a bent töltött két és fél hónap során végig ruha alatt öltöztem-vetkőztem, és egy fodrászati köpeny alatt zuhanyoztam. 

A jelenlegi játékosok az érzéseiket is nagyon hamar és látványosan felvállalják. Pillanatok (néhány nap leforgása) alatt világraszóló, tengermély szerelembe esnek, majd embertelen sebességgel jutnak el a szexig. Szerelmek (vagy az ahhoz hasonló vonzalom, ami a villában ki tud alakulni) a mi évadunkban is voltak, de soha senki nem jutott el a szexualitásig a kamerák előtt. Csókok elcsattantak, voltak ölelések és kézen fogva lófrálás, egyfajta együvé tartozás, de semmi testiség. (Ahhoz, hogy bármiféle akció legyen, konkrétan prostituáltat és pornószínésznőt kellett a szerkesztőknek a villába hozniuk.)

A statisztika szerint ezek a szerelmek – bár odabent rendkívül fontosak – a való életben jellemzően nem életképesek, hiszen egy valóságtól elrugaszkodott érzelmi helyzetben születnek.

 A villában minden érzés felnagyítódik, hiszen mással sem vagy elfoglalva, csak a bent dúló emberi kapcsolataiddal. Ami elől nincs menekvés. 

Annak idején mi is megfejtettük az életet, és az összes szövevényesnek érzett villabéli emberi kapcsolatot. Megesett, hogy – magunkat ámítva, egyfajta védőburkot kreálva – Lorenzóval angolul beszéltük meg az érzelmi életünket (amit természetesen a szerkesztők gond nélkül lefordítottak és a nézők számára feliratoztak). A 11. évadban azonban elképesztően durva az a stílus, ahogyan a szereplők megnyilvánulnak az érzéseikről, a megéléseikről. Néhány beszélgetést tátott szájjal, másokat hangos felnyerítve néztem. (Itt nyer értelmet számomra maga a kukkolás, hiszen egy olyan világba, olyan helyzetekbe pillantottam bele, amiknek a valós életemben sosem vagyok szem- és vagy fültanúja.)  

Erőszak, taktikázás, hatalmas egók

Az értelmi és érzelmi hiányosságok hamar megmutatkoztak abban is, miként kezelik a villa lakói a konfliktusokat. A be- és összezártság önmagában konfliktusforrás. Ha ehhez hozzátesszük, hogy nincsenek szórakozási, elvonulási lehetőségek, az máris megsokszorozza a bent megélt magányt, bizonytalanságot és stresszt.

Képzeljétek el, hogy valakivel-valakikkel egyfolytában össze vagytok egy kis térben zárva. Ráadásul ezek közt az emberek közt akad számos olyan, akit ki nem állhattok, akitől a szőr feláll a hátatokon. És nincs lehetőségetek elmenekülni, kilépni a feszült helyzetből. Nem tudtok egy nagyot sétálni, vagy a kedvenc zenéiteket hallgatni, esetleg filmet nézni vagy könyvet olvasni.

Nincs lehetőség visszatölteni, folyamatosan merül az érzelmi tartalék, miközben a stressz-szint egyre növekszik.

Ahogy említettem, bent – ahogy minden más – a magány érzése is felnagyítódik. Nincsenek jelen, és nem is elérhetők a számodra fontos emberek, akikre érzelmileg támaszkodhatnál. Nem tudsz kívülálló, kiegyensúlyozott véleményekre építeni. A saját – minden bizonnyal torz – tükrödben tudod csak szemlélni az ottani valóságot, és csak azokkal tudod át- és megbeszélni, akik maguk is ugyanebben a torz valóságban töltik a napjaikat. Lose-lose szituáció. Nem csoda, hogy a felfokozott indulatok a jelenlegi szériában csakhamar lökdösődéshez, verekedéshez vezettek.

Annak idején köztünk is bőven akadtak ellentétek. Valószínűleg maga Teréz anya sem tudott volna békés maradni abban a feszült légkörben, amiben léteztünk. De a hangos veszekedés szintjén túl sosem jutottunk.

A sokféleségünkkel együtt szerettük vagy fogadtuk el egymást.

Ráadásul, ahogy emlékszem, alapvetően szeretetteljes volt a köztünk lévő viszony. Jó szívvel gondolok vissza arra a néhány hétre, és nagyon sok vidám emléket (is) őrzök. Nézzétek el nekem, hogy ebben mára van némi megszépítő messzeség és nosztalgia. Az egész élmény úgy él bennem, mint egy különleges gimis osztálykirándulás. De sokat elmond, hogy többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot, és egyetlen volt játékostársammal szemben sem érzek ellenszenvet. Sőt, néhányan kifejezetten hiányoznak, például a tragikusan fiatalon elhunyt Lorenzo. 

A 11. Való Világ játékosainak érzelmi terheit ráadásul azzal nehezítették, hogy az ő szériájuk a karácsonyi időszakot is magába foglalta. Minket ettől szerencsére megkíméltek. A mi játékunk szeptember elején indult, és karácsony előtt véget ért, így nem kellett megélnünk még egy családi ünnepet is az elszakítottságban. 

El sem tudom képzelni, hogy ebben a felfokozott lelkiállapotban hogyan reagáltam volna, ha kiderül, hogy az ünnepeket is a szeretteim nélkül kell töltenem. (De. El tudom képzelni. Baromi szarul.)

„Bezzeg a mi időnkben” 

Nem állíthatom, hogy kicsit is meglepett a jelenlegi karakterek szélsőségessége. A mi időnkben még elég volt sokszínű, de átlagos embereket castingolni, hiszen maga a kukkolás élménye izgalmat és magas nézőszámot hozott. Húsz évvel és tíz évaddal később már az extremitáson van a hangsúly.

A szélsőséges butaság, extrovertáltság, egyszerűség, közönségesség és az ezekből fakadó – néha komikusan bugyuta – helyzetek és párbeszédek tartják fenn az érdeklődést. Na és persze az időnként elcsattanó csókok és pofonok, a meztelenség meg a szex.

Ráadásul a jelenlegi szereplők már végignéztek jó néhány Való Világot (rémes belegondolni, hogy többük totyogó kisgyerek volt még az első évad idején), mire beköltöztek. Előttünk nem volt minta, a magyar gyártású reality gyerekcipőben járt. Kicsit ártatlan, naivitásában szerethető játék volt. Ebből kifolyólag legtöbbünk taktika és előzetes tervek nélkül érkezett. Én azzal köszöntem el otthon, hogy néhány hét múlva jövök haza. Abban a tiszta hitben, hogy az életem majd épp ott folytatódik a játék végeztével, ahol abbahagytam, azaz kis időre felfüggesztettem. Ó, ha tudtam volna… 

A jelenlegi lakók ennél sokkal-sokkal tudatosabbak. Többen is azt állítják, hogy taktikusan működnek a villában. Hogy mi a taktikájuk, az finoman szólva homályos, de nagy hanggal és magabiztossággal állítják: náluk dörzsöltebb sakkjátékosa ennek a realitynek még sosem volt.

A formátum sokat alakult, kifinomultabb lett az évek során, és okosabban alakították ki a fejlesztők az élet- és játékteret. De az igazi különbség az, hogy az egész világ megváltozott a Való Világ körül.

Mindent átsző és meghatároz a közösségi média (a mi időnkben szerencsére még YouTube sem volt), mindenhonnan ömlik ránk az ilyen-olyan minőségű tartalom, és a reality műfaja is a könyökünkön jön ki. Felhígult a világ. És én egyáltalán nem bánom, hogy – ha már úgy hozta az élet, hogy realityben szerepeltem –, még egy sokkal ártatlanabb verzióban voltam játékos. Azzal, amivé vált és amit ma képvisel, semmilyen módon nem tudok azonosulni. De persze közben én is öregedtem. Éppen húsz évet.

Kiemelt kép: Facebook/Való Világ

Kégl Ágnes