„Sziasztok! Sziasztok! Hölgyeim és Uraim! Uraim és Hölgyeim! Esélyegyenlőség van, vagy mifene!
Itt ma egy egyedülálló világszámot láthattok – már meg ne haragudjatok, ha tegezlek benneteket, de azért ez elég személyes, az ilyesmit nem lehet udvariaskodva elmesélni. 
Szóval kezdem megint: sziasztok, hellósztok! Ez itt a különleges világszám, nincs párja, bár sokan próbálkoznak vele világszerte. Hajrá, hajrá, csak siessetek, le ne maradjatok a lényeges pillanatról!”

Üvölt a tévében valami új valóságshow. Lehalkítom.

Összébb húzom magamon a köntöst, ez még a nyári anyag, nem pakoltam el. Akkor nem fázom, ha itt vagy, csak ilyenkor jut eszembe, mennyire hűvösek nélküled a hétköznapok. 

Teát melegítek: gyömbér, citrom, így szereted te is, rászoktam hát én is az ízére, nem volt nehéz, erősíti az immunrendszert, pont így magyaráztad. 

Aztán kinyitom a laptopom, próbálok dolgozni, de ma nehezen megy. Pedig az írással mindennap foglalkozni kell, az visz előre, gyűrni a szöveget, akkor is, ha nem kívánom, ha nincs ihlet. És amikor kérdezik, honnan jön az ihlet, hát nem jön az sehonnan. Meg kell dolgozni a sorokért, nem pattan ki semmi a fejemből, nem ömlik, nem szabadul fel, egyetlen könyv sem írja meg magát – akik erről beszélnek gőgösen, azok mind hazudnak. Az viszont tény, hogy ez is könnyebben megy, ha itt vagy. 

Aztán eltervezem, mit süssek, ha jössz.

Ezt a mézeskalácsos sütőtökös kenyeret már rég el szerettem volna készíteni, makadám dió kell hozzá meg mandulajoghurt, liszt és cukormentes, nem eszünk semmi hizlalót, tudom. 

És akkor pont hívsz, és elmesélem neked, hogy voltam ma spapedikűrön, egyből kérdezed, „mi az a spapedikűr”, én meg mondom, hogy várd ki a sztori végét, elmagyarázom azt is, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy volt a spa pedikűrben mellettem egy nő, aki végig csókolgatta a kutyáját, és olyanokat mondott neki, hogy „gyönyörűm, te vagy a szerelmem”, és erre elnevetted magad, mert szerinted én is ezt csinálom veled. Erre természetesen eljátszom, hogy megsértődöm, de nem annyira komolyan azért, mert a végét már elnevetem. És akkor magyarázni kezdem, hogy a spapedikűrben nemcsak a sarkadról szedik le a kemény részt, hanem bele is masszíroznak egy holt tengeri iszapos anyagot, amitől extrán puha lesz. Erre elkezdesz nevetni, hogy már megint terelek szépen a lényegről, és hogy mikre van nekem időm.  

Mondom: „mikre?” (itt most kacaghatnék, de már nem merek, nehogy azt hidd, megint terelek.)

„Mikor jössz?” (azt akarom tudni inkább.)
„Máris hiányzom?”
„Máris? Folytonosság lesz az inkább.”
„De nem megyek az agyadra?”
„Nem mész!”
„És nem idegesítelek?”
„Szinte soha!”
„Szinte?”
„Leginkább!”

Évődhetnénk még, de már nem lehet. Vár a ma megírandó tízezer karakter. Erre köteleztem magam, ennyi kell ahhoz, hogy kész legyek januárra a kézirattal. (Határidőkkel nem packázunk, tudod, meg a kiadó végtelen bizalmával sem.)  

 

„Hellósztok! Sziasztok! Hölgyeim és Uraim, Uraim és Hölgyeim, ez itt a világszám!
Jól figyeljenek, mert most olyat látnak, amilyet eddig sehol a világon. Egy semmitől sem félő idomár megszelídíti a világ legvérmesebb vadállatát, amit alig bírtak befogni, már az is csoda, hogy sikerült, és most az önök szeme láttára megszelídül. Akarom mondani, a ti szemetek láttára, mert egy ilyen személyes ügyben nem lehet udvariaskodni, ahogy említettem.
Jól figyeljetek, ilyet nem láthattok mindennap!
Kellemes szórakozást!”

Szentesi Éva