De tudod mit? Tudod? Ne nézz! Nekem ne nézz! Engem te csak ne sajnálj! Mit képzelsz?

Én már akkor sejtettem, hogy valami nem stimmel veled, mikor hat hónaposan bepelenkáztad saját magad. Aztán ahogy megtanultál járni, levetted az anyád válláról a házi munkát. Kétévesen több szót ismertél, mint az egész család. Már akkor tudtam... De még reménykedtem. Még hittem, hogy mindez csak dackorszak nálad. Hogy majd elnövöd, mint más normális gyerek. Persze, te nem nőtted el. Mert téged nem olyan fából faragtak. Nézz rám, ha hozzád beszélek! Ez az állandó kényszeres tiszteletadás. Meg, hogy te sosem hazudsz, meg hogy mindig szót fogadsz. Hát mit képzelsz te magadról?

Aztán jött az óvoda. Gyurmaverseny: első helyezés. De hamar beloptuk magunkat az óvónő szívébe. És a többi… jaj, mennyi mindent megéltünk már miattad anyáddal. Szegény anyáddal, aki már a rokonok szemébe se mer nézni. Mégis mit mondjon? Megint kitűnő? Megint példás? Füves cigi – ó a miénk azt se tudja, mi az.

Hogy nem sül le a bőr a képedről, amikor ilyen kínos helyzetbe hozol minket! Minket, akik odaadással szerettünk, neveltünk, próbáltunk tisztességes embert faragni belőled. Más gyerek ennyi idős korában legalább négyszer megfenyegette már késsel a szüleit. Te meg…

A tökösebbek fegyverrel járnak iskolába, és ha nincs jó napjuk, leszedik néhány osztálytársukat. Én nem mondom, hogy ezt csináld, nem akarom én magasra tenni a lécet. De, hogy soha egyet se, az azért mégiscsak túlzás. Hát te még egy tanárt se vagy képes megverni! Egy nyomorult tanárt se. Ott az a girhes szemüvegestül tizenkét kilós fizikatanár. Az, amelyik miatt megint első lettél az országos fizika versenyen. Ó, hogy ki tudnám tolni a szemét a szemüvegén keresztül. Én a te korodban…Te nekem ne figyelj ide! Itt beszélek, papolok, te meg figyelsz? Még jó, hogy nem jegyzetelsz vagy veszed diktafonra.

Most meg jön az érettségi. Ha tudnád… Hetek óta nem alszunk anyáddal. Már előre látom. Jeles, jeles, jeles….

Aztán felvesznek majd a legjobb egyetemre, mi meg itthon maradunk anyáddal a szégyenben. Jobb volna már meghalni. Mégis mi lesz így belőled? Orvos vagy ügyvéd? Te jó ég, bele se merek gondolni.

És az öcsédre nem gondolsz? Milyen példát mutatsz neki? Azt akarod, hogy ő is erre az útra lépjen?

Elég! Elegem volt! Itt a pont. Amíg az én házamban laksz, amíg az én kenyeremet eszed… és tessék…, megint kezded. Ha normális lennél, a fejemhez vágnád, hogy te tartod el gimnazista korod óta az egész családot. De te nem. Te itt ülsz megszégyenülve. Tisztelettudóan. Hát ezt nem lehet kibírni!

Kormos Anett

A fotó illusztráció, és köszönjük a Goti Photography-nak!