-

Megint utolért a szerda este. A férjem békésen lövöldözik virtuális kis hadseregével a másik szobában, én pedig vadászom a karaktereket. Néhány perc és ráírok a Szentesire, hogy baj van, nem tudok írni, írjon már valamit helyettem! Ilyenkor a Szentesi önfeláldozóan és odaadóan felajánlja, hogy nyugodtan írjak róla, és minden rendben lesz. Hát, ide is eljutottunk, tulajdonképpen megtörtént. A Krisztának nem merek írni, ő a főnök, még a végén rám pirítana, hogy ne csináljam már, kapjam össze magam! Most jut eszembe, hogy a Márton is ezt szokta mondani... Basszus! Lehet, hogy a Krisztával lövöldöznek mindenféle virtuális ellenségekre, míg én itt karaktert izzadok. Persze nem izzadok, hogy is tehetném 14 fokban július közepén. Az időjárás-téma is megvolt már, pedig az itt mindig aktuális. Mondjuk, nagyjából ugyanaz a helyzet, mint június elején volt, hideg van, de még mindig inkább ez, mint a harmincöt fok.

Igazából szó sincs arról, hogy nincs miről írnom, mert azért rajta tartom vigyázó szemem a hírfolyamon, épp az előbb töröltem egy ismerősömet a Facebookon, aki képes volt kiírni azt, hogy… Ja, nem tudom idézni, hisz töröltem.

Sajnos az utóbbi hetek hírei és eseményei kihoztak belőlem a Facebook-genyát, aki kegyetlenül szabadul meg minden olyan ismerősétől, aki az értékrendemmel teljesen ellentétes véleményt fogalmaz meg. Biztos azt gondoljátok, hogy ez nem fair, és az igazi nyitottság az, ha mindenféle álláspontot meghallgatunk, beengedünk és elolvasunk, ami talán így is van, de én egy önző ember vagyok, aki jókedvében Facebookozik, aki kíváncsi az általa kedvelt emberek megosztott tartalmaira, illetve olyan emberekére, akiket valóban ismer, és akik valóban ismerik őt.

Nem is olyan rég még beleálltam ezekbe a vitákba az elfogadás, az eltérő vélemények tisztelettartásának reményében, de minden ilyen eszmecsere személyeskedő mocskolódásba csapott át. Tehát, ha mindenképp rossz érzéssel gondolunk egymásra egy-egy mondat után, akkor legalább spóroljuk meg az ezt megelőző kommentáradatot! Éppen eléggé felhúzom magam a sima hírek olvasásakor, nincs szükség az ismeretlen ismerősök ostoba megjegyzéseire is. Mert abban azért biztosak lehettek, hogy nem hozzám közel álló emberekről van szó.

Szóval van véleményem a Balaton Sound-eseményekről, amit leírt a Kormos Anett, úgyhogy nem teszem meg újra, van véleményem azokról, akik a foci EB döntőjének kapcsán elkezdtek „afrikázni” (utalva a francia válogatott játékosainak bőrszínére), de ők úgysem olvassák ezt a cikket, ha pedig mégis, akkor meg nem értik, miről beszélek. Van véleményem a közelgő olimpiáról, ami szerintem minden idők legveszélyesebb sporteseménye lesz, és őszintén aggódom minden odautazóért.

Van véleményem, csak nehezen állnak össze mondatokká. Vannak ilyen esték, amikor egyszerűen lehúzzák a redőnyt. Csapongnak a gondolatok, cikáznak az élmények, és nem tisztul le a kép.

Na, de vissza a Szentesihez, őt még nem töröltem az ismerőseim közül, pedig neki is van véleménye mindenről, ám ő már alszik, mert mindjárt éjfél, ami azt jelenti, hogy hat-hét óra múlva egy mosolygó kisfiú fog állni a fejem mellett, és közli velem vidáman, hogy kipihente a fárasztó és hosszú napot, úgyhogy ideje elkezdeni egy újabbat. Ó, igen az alvásról is kellene már írnom! Meg a nemalvásról... Meg a kicsit alvásról. Meg az délutániról és az éjszakairól is... Meg Barni vicces dumáiról, de nem lehet állandóan csak róla beszélni. Pedig az lenne a legegyszerűbb.

Nem pedig olyanokon bosszankodni, mint az Uber kivonulása Magyarországról, ami engem is érint, mert hatalmas Uber-rajongó vagyok. Itt Londonban és otthon Budapesten is az voltam. Egyszerűen egy szuper, innovatív, átlátható, megbízható szolgáltatás, amely teljesen komfortossá teszi a közlekedés ezen formáját. Mivel sem itt, sem Magyarországon nincs autónk, számtalan helyzetben mentett meg minket ez a remek kis applikáció. Többek között a magyarországi taxisoktól is.

Nálam nem is az ár volt a döntő érv az Uber mellett, hanem a teljes transzparencia. Minden átlátható, lekövethető, egy pici helye sincs az átverésnek, csalódásnak, kiszámíthatatlanságnak. Ezek azok a dolgok, amelyek biztonságérzetet adnak és komfortossá tesznek egy utazás során. Eddig akárhányszor ültem taxiba és bámultam a számlálót, soha nem jöttem rá, hogy mi alapján és milyen ütemben vált, és pontosan, hogy számolja ki a végösszeget. A taxis személyéről sem tudtam semmit, ahogy azt sem, milyen autó érkezik értem. Uberrel soha nem volt rossz tapasztalatom.

Szar látni innen, Londonból, – ahol májusban vezették be a hatodik Uber-kategóriát, amely kerekesszékesek számára is lehetővé teszi az utazást, – hogy Magyarország megint valami jóval szegényebb lesz.

Közben a teljes Brexit utáni politikai káosz közepén új miniszterelnököt kapott az ország, ahol éppen élek. Nevezetesen Theresa Mayt. Vicces, hogy egy olyan népszavazás törte meg az itteni politikai immunitásomat, amelyben nem vehettem részt. Most már azon kapom magam, hogy napi szinten követem az itteni eseményeket, ismerem a pártok vezetőit, nézeteiket, sőt ma még arra is vetemedtem, hogy belenéztem a leköszönő Cameron utolsó alsóházi beszédébe is. Amitől jobban éreztem magam, mert az általam látott felszólalások nagy része poénkodással telt. Valahogy azt éreztem, hogy van remény, ha ebben a helyzetben képesek röhögni egymáson a politikusok, ahelyett, hogy egymás torkának esnének.

Aztán este kiderült, hogy Boris Johnson lesz a külügyminiszter, és megint lefagyott az arcomról a mosoly.

Az utóbbi időben nem vagyok túl optimista hangulatban azzal kapcsolatban, amerre tart az emberiség és a világ, de erről nem beszélhetek, mert azt mondta a Márton, hogy túl sokat nyavalygok, amiben van némi igazság, de legalább mindezt úgy teszem, hogy nincs rá túl sok okom, ami talán enyhítő körülmény. Vagy mégsem?

Amikor épp eluralkodna rajtam a világvége hangulat,akkor egy mi legyen a vacsora?, ki kéne vasalnom, ki is jön hozzánk a hétvégén? gondolatfoszlány visszaránt a földre.

Szóval vannak ezek a nehéz szerda esték, amikor szeretnék nektek átadni valamit az életemből, a gondolataimból, magamból, de inkább írok a Szentesinek vagy elmegyek színezni. Ja, igen, a színezésről is akartam már mesélni, csak még gyorsan befejezem ezt a képet. Meg azt a másik nyolcat, amit elkezdtem.

Ennyi minden kavarog egyszerre a fejemben. De hiába bontok ki néhány gondolatot a fejemben,  mire a kezeim hozzáérnek a billentyűzethez, már egészen más dimenzióba kerülnek.

Remélem, hamarosan eljut a tudomány a mentál-újságírásig, és a hosszú és küzdelmes gyerekaltatási procedúra közben fejben megírt cikkeim begépelve itt várnak a laptopomon, mire elhagyom a háborús övezetet.

Ebben a reményben zárom soraimat, jövő héten majd ír helyettem a Szentesi, most már tényleg ráveszem! (Na, attól mentsen meg minket a gondviselés! – a főszerk.)

Pásztory Dóri

Kiemelt fotó: Csiszér Goti