-

Egyszer már volt egy piros és egy kék útlevelünk...

...köszönjük a felajánlást, de semmilyen indokkal nem szeretnénk ezt újra átélni.

A korosztályom tagjaiban elevenen élnek azok az emlékek, amikor nem utazhattunk szabadon külföldre. Még ma is van bennünk némi gyomorizgalom, ha kocsival gurulunk át a hegyeshalmi határ elhagyatott kapui között, melyek igazságtalan és rendszerint kicsinyes bosszútól vezérelt megpróbáltatások mementóiként állnak még mindig – most talán éppen újjáéledésükre várva. Nem állítom, hogy feltétel nélkül minden tetszik ebben az új világban, de összehasonlíthatatlanul jobb lett, és vannak dolgok, amelyeket soha nem kívánhatunk vissza.

Nejlonba tekert tízdollárosok

Nem akarom botcsinálta szakértőként összemosni a rendszerváltozást, Schengent és az Európai Uniós tagságunkat, elhomályosítva azok időbeli és minőségi kontúrjait. Azonban úgy tűnik, hogy most, amikor lassanként és jobbára akaratunkon kívül napirendre tűzetik velünk az uniós tagságunk kérdését,

egy több évtizede kiirtottnak hitt növény magja szökkent újra szárba, és egy évtizedekkel ezelőtt betapasztottnak hitt száj bűzös lehelete csap megint az arcunkba, amely egykor azt mondta: „ellenőrizni akarlak".

De ami ennél is félelmetesebb, hogy nemcsak meghallgatói, hanem kórusba verődött kánonja is van az ordas gondolatoknak. Pedig nekik sem lesz olyan útlevelük, amellyel megállás nélkül hajthatnak át a határon. Milyen kár, hogy nem emlékeznek egyesek a fogkrémes tubusba rejtett, nejlonba tekert tízdollárosokra, a mindenki szeme láttára végzett pőrére vetkőztető személyi motozásokra, ami után diadalittasan mutathatták fel a ruha alá rejtett kölnit, olcsó arckrémet vagy a melltartóban talált aranyláncot... és tilthattak el a bűnünk miatt akár egy évtizedre is a bécsi kirándulástól. Mert hatalmukban állt.

A hatalom veszélyes dolog, könnyen a fejbe száll. Mint az ital. Ja, hogy ez történelem? Igen, az. De a történelem ismételheti magát, és tudjuk, hogy a gonosz győzedelmeskedéséhez sokszor annyi is elegendő, hogy a jók ne tegyenek semmit.

Senkire sem lehet haragudni azért, mert az érdekei szerint cselekszik. Természetesen ez mindnyájunkra vonatkozik, és nem is kell hagyni, hogy olyan történjék, ami nem állhat az érdekünkben.

Hegyeshalom, 1982 (fotó: Fortepan/UVATERV)

Belegondolt valaki abba...

...hogy csaknem minden, ami a boltokban kapható, a kerékpárgumitól a kukoricapehelyig importból származik? Hogy hogyan fogják majd a megfizetendő vámok befolyásolni az árak alakulását? Nem lefelé, arra mérget vehetünk. Hogy a hazai, egyébként egykor méltán világhírű textilipar és kellékgyártás sikeres szétverése után, ami annyira jól sikerült, hogy mostanra már a könnyűipari szakmunkásképzés is megszűnt, (de erről majd egy másik szubjektívben) hogy nincs egyetlen olyan ruházati cikkünk sem, amiben ne lenne valami importból? Hogy az idetelepített és rendre kiebrudalni kívánt multik, gyárak, üzemek mihez kezdenek majd, ha vámoltatniuk kell azokat az eszközöket és alkatrészeket, amelyek segítségével termelnek?

Ne reménykedjünk, nem fogják benyelni. A jobbik verzió, ha árat emelnek, a rosszabbik, ha szedik a sátorfájukat és iszkiri. Hihetjük-e, hogy az általuk be nem fizetett iparűzési adók majd nem fognak hiányozni? Hagyjunk fel az illúziókkal e téren, mert csak eltereli a figyelmünket a valóságról!

Lefuttatta valaki az agyában azt a mezőgazdasági modellt, amely képes egy ország önellátására? És egybevetette a mi jelenlegi helyzetünkkel? Körülnézett valaki az utakon és a műemlékek megóvásának háza táján, hogy minderre jutna-e kizárólag saját forrásból? Belátta azt valaki, hogy a tanulás, a külföldi ösztöndíjak, a kultúra és a tudományok területén mit jelentene, ha Bázakerettyétől Nemesmedvesig érne csupán a perspektívánk? S mielőtt még bárki megvádolna engem hazafiatlansággal vagy azzal, hogy lekicsinylem magunkat, szeretném megnyugtatni: bármerre jártam és dolgoztam a világban, nagyon is egyenes hátú, büszke magyarként tettem. Aki hitt és hisz a saját hazájában.

Mindössze arról van szó, hogy sem az egyedüllétben, sem az elszigeteltségben nem tudok hinni. A kínai nagy fal kora lejárt, ahogyan a polihisztorok százada is.

Nincs is értelme tovább példálózni. Apám azt mondta, hogy ha valaki meg akarja érteni, amit mondasz, az elsőre meg fogja. Ha nem akarja, magyarázhatod neki napestig.

Mások kárán tanulni

És ha már a szülőknél tartunk, ugye, mindnyájan hallottuk azt otthon, hogy az okos a más kárán tanul, a buta meg a sajátján? Már ha tanul egyáltalán. Bár nagyon jót tenne nekünk most az egyszer, ha rácáfolhatnánk Mária Teréziára, aki azt állította, hogy a magyarok nem tanulnak a hibáikból.

Tessék, itt a lehetőség, most kéne okulni igazán a britek példájából!

Nem merte volna bárki lefogadni, hogy nem lépnek ki? Dehogynem. Hiszen igen régóta gyakorolnak valamit, amit polgári demokráciának hívunk.

És tessék! Győzött a parasztvakítás, ezért most összeomlóban a rendszerük. Persze, akik mindezt előidézték, mossák kezeiket, és a rászedettek bottal üthetik a nyomukat. Talán lesznek új választások, és bízhatnak a szerencséjükben. Ennyijük maradt.

Szavazás után, Brexit előtt (Fotó: Andrew Kelly/Reuters)

De ha mi, magyarok a szerencse kezébe tesszük a sorsunkat, ismerve évszázados történelmünket, attól tartok, nem sok jóra van kilátásunk.

Ezért aztán inkább mégis le kéne vonni a szükséges konzekvenciákat, és megcselekedni, amit meg kell, nehogy megint búsongva kelljen énekelni a balsorsot.

Ahol fény van, ott árnyék is

Azaz mindennek van jó és rossz oldala. Az életben minden az arányokon múlik. Azon, hogy mennyi az állás a jó vagy a rossz javára. (Mely fogalmak, mint tudjuk, szubjektívek, és csak a mi tudatunkban léteznek.) De én makacsul hiszem, hogy akkor is van egy optimum. Mi, átlagemberek nem értünk ahhoz, és nem tudjuk azt megítélni, hogy ahol nagy tétekben megy a játék, mennyire zavaró például a túlzott bürokrácia, ami az egyes számú kilépéspárti hivatkozási alap. Mi nem tudjuk azt megmondani, hogy egy-egy Európát átfogó intézkedés-sorozat kellett-e vagy sem. És azt sem, hogyan kezeljünk olyan súlyos problémát, mint a menekültválság. Persze, lehetnek elképzeléseink, de az igazi összefüggéseket mi nem láthatjuk át.

Ezért ez nem is a mi a dolgunk, hanem azoké, akiket megválasztottunk a feladatra. Mert mi csak annyit tehetünk, hogy nem akarunk lemondani a vívmányainkról. A szabadságunkról és a jövőnkről.

Náray Tamás

Fotók: Fortepan/UVATERV