–

A Brexitet megelőző kampány idején egy konzervatív jobboldali napilap, a Daily Express online szerkesztőségében dolgoztam. Teljesen egyértelműnek tűnt, hogy az egész gondolat egy politikai eszköz, amivel az akkori miniszterelnök, David Cameron próbált szavazatokhoz jutni. Ő ugyan Brexit-ellenes volt, de végeredményben ő tette lehetővé a népszavazást. Politikai hazárdjátékot folytatott, feltette az országot a piros 20-asra – és vesztett. Érezhető volt, hogy a kilépéspártiak győzelmét senki nem tartja reális forgatókönyvnek, olyannyira nem, hogy amikor újságíróként próbáltam utánaolvasni, hogy mik volnának a Brexit gazdasági-, jogi- és egyéb következményei, nem találtam semmit.

Egyszerűen nem voltak ilyen cikkek, csak populista propaganda arról, hogy legyen Britannia újra független és nagy… és a többi, és a többi.

Derült égből villámcsapás

A Brexit-szavazás estéjén békésen mentem aludni, hiszen arra lehetett számítani, hogy a nép ellene szavaz a kilépési javaslatnak. Annál nagyobb volt a döbbenet, amikor hajnalban megnéztem a híreket, és azt láttam, hogy „brexitelt” az ország. Különösen sokkoló volt a Daily Express szerkesztőségében, ahol azon az egyetlen napon láttam szerkesztőket és újságírókat sírni. Ugyanis a lapot (legalábbis az online részlegét) többségében Brexit-ellenes emberek írják, de mivel egy jobboldali orgánumnak dolgoznak – kiszolgálva az olvasóikat – a Brexitre buzdítottak hónapokon át. Ebben a pillanatban fogták fel, hogy ők is részt vettek abban a folyamatban, amelynek a vége egy történelmi ballépés lett. Volt, aki aznap felállt, és felmondott.

Azok a politikusok, akik látványosan a Brexit mellett kampányoltak, mint Boris Johnson vagy Nigel Farage (szélsőjobboldali politikus) olyan tempóban hagyták el a süllyedő hajót (egyébként David Cameronnal az élen), hogy nézni is szép volt.

És egyszer csak elkezdett felébredni az ország. Azon a reggelen a legkeresettebb kérdés a Google keresőjén az volt, hogy „Mi az EU?”. Értitek. A szavazás másnapján. Eső után köpönyeg.

De az igazi sokk az volt, hogy a politikusok sem voltak felkészülve erre az eshetőségre, és a szavazás után kezdték  végiggondolni azt, hogy egyrészt hogyan lép ki az ország az EU-ból, másrészt, hogyan kellene felkészíteni az országot az utána következő folyamatra. Beleértve az igazságszolgáltatást, a gazdasági- és kereskedelmi kapcsolatokat, a légi forgalmat, és így tovább. És csak a kilépést követően kezdték el felkutatni és felvenni azokat a szakembereket, akik a folyamatot végrehajthatnák. De szerintem már akkor érezhető volt, hogy minderre két év közel sem lesz elég.

Kapj el, ha tudsz!

Ezután jött – ahogy én megéltem – két év bohóckodás, huzavona a parlamentben. David Cameront a hálátlan Brexit-miniszterelnöki poszton Theresa May követte, akinek a politikája számomra a mai napig értelmezhetetlen. Kicsit mintha Margaret Thatcher szeretne lenni, de ebből neki valójában csak az örökké sértett arc van meg, az ereje hiányzik. Igaz, a helyzet, amelyben hatalomra került, szintén nagyon messze van az ideálistól. May maga is a Brexit ellen kampányolt a népszavazás előtt, most mégis arra kapott felhatalmazást a népétől (és pártjától), hogy kinavigálja az országot az unióból. Elképesztően hálátlan feladat.

Theresa May mára egy magányos szigethez hasonlít, amit sorra hagytak el (fejvesztve menekülve) a miniszterei. Többek közt a Brexit-minisztere is, ami azt sugallja, hogy menet közben már ő is érezte: sarokba szorították őket.

De nem csak Brexit-miniszter lépett le. Az összes EU-intézmény átmenekítette a székhelyét máshová, sok más milliárdos céggel együtt, amelyek biztonságosabb környezetet kívántak teremteni az üzletüknek.

Utolsó esély

Ugorjunk most időben a múlt hétig, amikor a parlament alsó háza (House of Commons) arról döntött, hogy elfogadja-e Theresa May Brexit-ajánlatát, amit hosszas kínlódással sikerült kialkudnia az amúgy nem túl engedékeny EU-ból. Persze nem csoda, hogy Brüsszel nem engedékeny: ha most Nagy-Britanniát jó feltételek mellett hagyná kilépni, az más országokat is kilépésre buzdítana, mert azt sugallná, hogy érdemes erre az útra lépni. Engem pedig mindez azért rémít meg nagyon, mert a szememben az EU a garancia arra, hogy viszonylagos béke uralkodik Európában, mivel eredetileg ezzel a céllal hozták létre, és az elmúlt 60 évben, ha sok mást nem is, ezt a küldetését betöltötte.

Theresa May tervezetét a történelem során sosem látott többséggel utasította el a parlament. A saját párttársai közül is több mint százan ellene szavaztak. Az én fejemben itt kapcsolt be a vészcsengő.

A brit politikusoknak most nettó két hónapjuk van arra, hogy egy újabb egyezséget tegyenek le az asztalra, és azt el is fogadják, különben – jelen állás szerint – az ország egyezség nélkül lép ki az EU-ból március végén (ezt hívják „no deal Brexit”-nek).

Lesz ez még így se!

Anélkül, hogy túloznék, ennek a következők lennének az azonnali és távolabbi következményei:

Először is – az előkészítetlenség miatt – szinte háborús állapothoz hasonlító helyzet alakulna ki. A kilépés pillanatában ugyanis megszűnne Nagy-Britannia mindennemű kereskedelmi kapcsolata az Unióval, nem jönne többé spanyol zöldség, olasz felvágott, és menet közben fordítanák vissza a Párizs és London, vagy épp Brüsszel és London között közlekedő vonatokat. Ott, a pálya közepén. Akár az is előfordulhatna, hogy nem szállnának fel a repülőgépek London és Európa közt.

Már ezt megelőzően kiürülnének a boltok polcai, mert az emberek felhalmoznának konzerv élelmiszert, kenyeret, tartós tejet, romlandó és nem romlandó gyógyszereket.

Azonnal bezuhanna a font az országgal szembeni bizalomvesztés miatt, vagyis minden megdrágulna. Sem áttekinthető gazdasági-, sem jogrendszer nem lenne, ugyanis Nagy-Britannia jogrendszerének jó része EU-s törvényekből áll.

Írországban pedig akár effektív háborúhoz vezethetne egy ilyen kilépés, mivel fizikai határ kerülne Észak- és Dél-Írország közé. Egy okos ír ismerősöm szerint ez a szikra elég is lenne, hogy a több évtizede szunnyadó feszültséget újra lángra lobbantsa.

Végül olyan szinten törne meg az emberek bizalma a politikusokban, amire itt rég nem volt példa.

Persze, ez a 22-es csapdája, mert a referendum eredménye is a nép döntése volt. Csakhogy a nép – ez azóta már mindkét oldal számára kiderült – a tények ismerete nélkül szavazott. A Brexit-párti politikusok szerint a demokrácia porba tiprása lenne (és a szavazók bizalmának elvesztésével járna) egy második népszavazás. És, ismerve Nagy-Britannia évszázados és valós demokratikus hagyományait, ebben is van igazság.

De ahonnan én nézem a történéseket, valójában ez lenne az egyetlen, a néppel szemben is tisztességes viselkedés.

Vihar előtti csend

Egyelőre még mindig az átmeneti időszakban vagyunk. És, megmondom őszintén, Theresa May első tervezetének a bukásánál elkezdtem gondolkodni azon, hogy most merre tovább.

A „no deal Brexit” esetén én sok tíz-, vagy százezer másik EU-s állampolgárral együtt nem kívánom végigasszisztálni, amint egy ország gazdasága darabokra hullik, maga alá temetve a népet. Akkor valószínűleg lépni kell. Márpedig én épp azért választottam anno ezt az országot, mert kiszámíthatóbb jelent és jövőt kínált. Erős gazdasága és a viszonylag átlátható politikai rendszere biztonságérzetet adott. De most a legutolsó dolog, amit érzek, a biztonság.

Azt látom, hogy Nagy-Britannia lábon lőtte magát. Az ország, amely azelőtt szinte nem ismerte az infláció fogalmát, olyan közelről megismerkedett vele, hogy néha az angol fontot már egy az egyben váltják az euróval.

(Amiből a britek leginkább azt érzékelték, hogy megdrágult az európai nyaralásuk. De ha bekövetkezik az egyezség nélküli Brexit, tartok tőle, hogy egyéb területeken is a bőrükön fogják tapasztalni ennek következményeit.)

Szeretnék bízni abban, hogy a politikai pávatáncban hamarosan észhez térnek a tollaikat rebegtető felek, és a saját kicsinyes játszmáik elé helyezik az ország, valamint az emberek érdekeit. Van rá lehetőségük, hogy kitolják a Brexit határidejét, és vagy újabb népszavazást írjanak ki, vagy rendezett módon, jobb feltételek mellett vezessék ki Nagy-Britanniát az EU-ból. Őszintén remélem, hogy így lesz, mert nem akarok innen elköltözni. Egyrészt megszerettem és megszoktam itt (igen, a felhős-esős időjárás ellenére is), itt teremtettünk magunknak új, biztonságos, kiszámítható életet a fiammal. Csakhogy most épp ezek a számunkra fontos alapértékek kérdőjeleződnének meg.

 Kégl Ágnes