A cikk, ami nem ilyennek készült - Isten veled, Polka!

–

Állatkórház

Harmadjára kopogok be az ajtón. A tök üres állatorvosi váró fehér falai visszaverik a kelleténél dühösebbre sikerült dörömbölést. Semmi. Mindjárt este kilenc, az ajtókon fény és halk beszélgetés szüremlik ki. Nem mi vagyunk az egyetlen páciensek. Visszamegyek a terem közepére. Polka az oldalán fekszik, ott ahol pár lépés után összecsuklott. Minden lélegzetvételt halk nyüszítés követ. A dühöt felváltja a teljes kétségbeesés. Haldoklik a kutyám, és hiába vagyok az állatkórházban, senki nem fogja megmenteni. Pedig aznap a harmadik állatorvosnál vagyunk már. A délelőttiről inkább nem mondok semmit. Estére Polka olyan gyenge lett, hogy elvittük egy másikhoz a közelben. Negyedórát sem voltunk bent. „Nézze, nekünk nincs ehhez megfelelő felszereltségünk. A kutya életveszélyben van, azonnal a klinikára kell vinni." Életveszély, dübörög a fejemben a szó, nyelem vissza a könnyeimet. Polka, a nyolcéves lengyel-alföldi juhász, a világ legnagyobb gazfickója, a házőrzés feketeöves bajnoka, a szájában plüssborzzal minden gördeszkást megmorgó fenegyerek, a jutalomfalatért a világ összes nyelvén elhangzó jónapotra pacsit adó bohóc most magatehetetlenül lóg a karjaim között, miközben újra berakom a kocsiba.

„Diagnózis"

Egyéves lehetett Polka, amikor teljesen véletlenül megtudtuk a tenyésztőtől, hogy az apja pár hónappal korábban cukorbeteg lett, és mivel nem vették észre időben a bajt, belepusztult egy cukorkómába. De hiába ügyeltünk az étkezésére rigorózusan, a genetikai örökséget nem sikerült megúszni. Polka az utolsó másfél évben családi okok és az én hektikus, az ő temperamentumával erősen ellentétes munkám miatt a rokonaimhoz került, akiknél nagyon jó dolga volt. Sokkal jobb, mint nálam: kert, folyópart, kutyacimbi, mindig őt vakargató kezek. Az idén áprilisban elkezdett sokat inni és pisilni. Az új kezelőorvosa legyintett, rokonaim határozott kérése ellenére sem volt hajlandó egy egyszerű vércukortesztet csinálni. Cserébe viszont közölte, hogy a kutya kövér, fogyókúrára kell fogni. Ekkor volt 23,5 kiló. Négy héttel később 19. Amikor rá egy hétre, ölben vittem a klinikára, 16.

Fájdalom

A mája katasztrofális állapotban van. Súlyos cukorbeteg, ez sajnos vele jár. A rosszabb hír, hogy hasnyálmirigy-gyulladása lett, nagy mennyiségű fájdalomcsillapítót kell adnunk, mert ez iszonyú fájdalmas dolog. Szerencsére nincsenek elzáródva az epeutak, műteni nem kell. Ha elkezdene végre enni, pontosabban tudnánk beállítani az inzulint, amíg infúzióról tápláljuk, addig biztosan nem mehet haza. Megmutatom, hogy tud majd neki otthon cukrot mérni az inzulinbeadás előtt. Igen, azt szeretnénk elérni, hogy bár inzulinnal, de újra teljes életet élő kutyusként engedhessük majd haza.

Inzulinrezisztencia

Igen. Talán ha áprilisban a kezelőorvosa nem lett volna ennyire felületes, akkor Polka lehetett volna egy majdnem teljesen egészséges, inzulinfüggő kutya, aki épp olyan boldogan él, mint eddig. Pedig három markáns tünete is volt, amire érdemes minden kutya- és macskatulajdonosnak odafigyelnie: ha az állat sokat kezd inni és pisilni, az 10-12 betegség tünete lehet, amelyek közül a leggyorsabban kideríthető állapot épp a cukorbetegség. Egyetlen humán vércukormérő elég a gyorsteszthez, a tesztcsík ára kb. ötven forint. Az orvos a kövérséggel indokolta ezt az állapotot, és annyit mondott, hogy fogyjon le a kutya, annyi a baja. (Hányszor hallják ezt inzulinrezisztens és pajzsmirigybeteg vendégeim a rendelőkben!). Holott a hízás ebben a stádiumban szintén tünet. Mire Polka jó orvoshoz került, aki az azonnali laborvizsgálatokat is elrendelte, addigra már a következő stádiumban volt: rohamosan fogyni kezdett.

Remény

Naponta kétszer megyek be. Hátha. Hátha most jobban lesz, mint délelőtt volt. Száz métert sem megyünk, közben egyszer már lefeküdt. Az állatorvosi egyetem parkjának szökőkútjáig jutunk, ez nagyon tetszett neki a második nap. Most nem érdekli. Lefekszik a padok tövébe, én bekuporodom mellé. Simogatom a hátát, meg a füle tövét finoman. Csend van. Szombat este, már hazamentek a látogatók. Csak a madárcsicsergés hallatszik valahonnan. Tudom, hogy fájdalmai vannak. Felfoghatatlan, hogy ez a kis pihegő rongybaba az én örökkölyök bohócom. Nem így kellett volna ennek lennie, nagyon nem így.

Remény II.

Vasárnap kedélyesebb. Unokahúgomékkal megyünk be, aznap szedték le róla a morfintapaszt, talán ettől, de érezhetően élénkebb lett. Nagyot sétálunk, örül mindenkinek, felkapja a fejét a „hol a cicára?" mindenki megnyugszik kicsit: talán a nehezén túl vagyunk, talán tényleg csak a morfin miatt volt napokon keresztül olyan gyenge. Amikor bekerült a klinikára, azt mondták, leghamarabb egy hét múlva jöhet haza. Hétfőn félve megyek be. Sétálunk egy elég nagy kört, de ahogy visszaérünk, azonnal az oldalára fekszik, és zihálva kapkodja a levegőt. Van valami folyadékömleny a mellkasában, elfoglalja a fél tüdeje helyét. Azért nem kap rendesen levegőt. Újabb nap telik el. Kedd van. Nyolc napja bent. Délelőtt nem érdemes menni, azt már megtanultam, kb. délre zajlanak le a vizsgálatok, addigra tudnak többet. Úgyhogy kimegyek előtte futni, hátha a szigetkör segít kitisztítani a fejemet. Azon gondolkodom, hogy mennyit fogunk majd itt sétálni a Margitszigeten, ha jobban lesz, és hogy edzéstervet kell majd neki összeraknom, hogy ne terheljem túl. Pár éve még velem futott, utána mindig csobbant egyet a Dunában. „Na, Polka, megtanulsz bringázni, és indítalak a nagyatádi Ironmanen", ezzel viccelődtünk akkoriban. Fél egykor már ott vagyok nála. Bágyadtan jön ki az ajtón, visszafogott farokcsóválás. „Nincsenek jó híreink sajnos. Gennyes mellhártyagyulladás alakult ki. Elviheti sétálni, de ne sokat, nagyon gyenge. Nemsokára ultrahangra visszük, mert sárgul, félünk, hogy mégis kezdenek elzáródni az epeutak. Az azonnali műtét. De ebben a legyengült állapotban..."

Búcsú

Kimegyünk sétálni. Az első épülethez odahúz, és elfekszik a tövében. Melléülök, simogatom, és megállíthatatlanul folynak a könnyeim. Mi a jó döntés? Meddig lehet hagyni szenvedni egy állatot? Mit csinálok, ha műteni kell? Mit csinálok, ha nem? Mi lett volna ha...? És ezer kérdéssel tépem szét magam vádlón. Tíz perccel később ráveszem, hogy induljunk el. Minden bokor alá be akar bújni. Utólag jövök rá, hogy ez mit jelent. Alig egy óra múlva, amikor megszólal a telefonom.

Polka június 7-én, a nyolcadik születésnapja után két hónappal, a kórházban töltött nyolcadik napon meghalt. A szövődményekkel már nem tudott megbirkózni a végletekig legyengült szervezete. Kevesebb mint egy órával azután, hogy eljöttem tőle, felállt egy pillanatra a ketrecében, aztán összecsuklott, és már nem tudták újraéleszteni. A döntést végül ő hozta meg. Csak abban bízom, hogy most már elszántan csaholva terelget az égi birkalegelőn.

Köszönöm a családomnak, hogy szerették Polkát, és gondját viselték. A Szent István Egyetem Állatorvosi Karának kórházában dolgozó valamennyi orvosnak, különösen Falus Fruzsina és Aradi Zsófia doktornőnek, valamint az éjjel-nappali ügyeletet ellátó egyetemi hallgatóknak, hogy a világon mindent megtettek Polka gyógyulásáért. És mindenkinek, aki szorított a felépüléséért. Ő napsütést hozott mindenki életébe, köszönöm, Polka, hogy voltál nekünk!

Prónay-Zakar Gina

A képek a szerző tulajdonában vannak.