Egy cukorbeteg naplója: darabokra tört a lelkem, mire felismertem, hol hibáztam

–

Nyolcadik születésnapom előtt két nappal, 1999. március 8-án diagnosztizálták nálam az 1-es típusú cukorbetegséget. Egy tavaszi influenza-időszak alatt beteg lettem, és ez az influenza megtámadta a hasnyálmirigyemet, amelynek következtében alakult ki nálam ez a betegség. A gyermekháziorvosunk azzal próbálta nyugtatni édesanyámat, hogy szinte minden ember átesik most ezen az influenzán, és nem lesz semmi gond velem. Sajnos nem így történt. 

Extrém magas vércukorszinttel, rohammentővel vittek a Heim Pál Gyermekkórházba, ahol 2 napos félkómás állapot után, a születésnapomon közölték velem, hogy diabéteszes lettem. Ahogy teltek az évek, egészen tinédzserkoromig, minden rendben volt.

Betartottam az összes szabályt, amelyeket az orvosom előírt, mintaszerűen diétáztam. Sajnos az élet más területein a körülöttem lévő felnőtt emberek féltek ettől a betegségtől, ezért nem egyszer fociedzések alatt, illetve után megkérték szüleimet, hogy inkább ne látogassam az adott sportfoglalkozást, mert attól féltek, kiskanállal kell engem összeszedni. Az iskolában folyamatos felügyelet alatt voltam, de tanáraim sokszor nem tudták, hogyan kell kezelni ezt a betegséget, ezért édesanyám rendszeresen jött be, és ellenőrizte, mit hogyan csinálok.

Amikor korai tinédzser korszakomba értem, elkezdődtek a problémák, és elkezdtem hanyagolni a szabályok betartását. Egyik nagybátyám a 90-es évek elején, 27 évesen halt bele ebbe a betegségbe, és emiatt a szüleim legfőképpen az ő példáját hozták fel, mintegy elrettentő példaként. A szülői aggódás ezen a téren teljesen normális, hiszen közvetlen családi vonatkozása van nálunk ennek a betegségnek. 12-13 évesen egyre több szabályt szegtem meg azzal, hogy nem mértem vércukorszintet, és nem egyszer előfordult az is, hogy nem adtam magamnak inzulint. Ennek ellenére úgy tettem, mintha rendben lenne a betegségem, és

elkezdtem magam halhatatlannak érezni.

Ez idő tájt jelentkezett nálam egy másik egészségi probléma, amely a májfunkcióm működését korlátozta: fél éven át, minden 3. héten jártunk a kórházba vérvételre, és különböző vizsgálatokra, hogy kiderítsék, mi bajom lehet. Ennek érdekében egy májbiopszia-műtétet hajtottak végre, ami után kiderült, pajzsmirigyproblémáim vannak. Ezzel párhuzamosan a szabályok szinte eltűntek a cukorbetegségemmel kapcsolatban. Minden szünetben megtalálható voltam a büfénél, ahol különféle édességeket, szendvicseket és üdítőket vásároltam. Miután napközben kevés inzulint adtam be magamnak, ezt követően otthon nagyobb mennyiséget adagoltam, ami hamar levitte ugyan a vércukorszintemet, viszont cserébe folyamatosan extrém alacsony volt.

Egyetlenegy dolognál tartottam be a szabályokat: mégpedig a focinál. Mindig is azt mondtam, hogy ha magas a vércukorszintem, az majd mozgással le fog menni. Sajnos ez a tendencia ugyanígy folytatódott a gimnáziumban. A véleményem az egészről az, hogy nem az osztálytársaimnak kellett betartaniuk az én szabályaimat, hanem nekem kellett volna odafigyelnem saját magamra.

Amikor 18 évesen először lett komoly kapcsolatom, akkor egyedül erre a barátnőmre tudtam hallgatni, és betartani a szabályokat. Másfél év után sajnos szakítottunk, és kezdődött minden elölről.

Azonban ekkor képbe jöttek még a bulik és az alkohol, amely szintén nem tesz jót a cukorbetegeknek.

Fiatalon folyamatosan megtalálható voltam Budapest belvárosában, vagy külvárosi kocsmákban. A bulik után nem egyszer előfordult, hogy megettem egy egész pizzát, egy gírosztálat vagy egy hamburgert.

Ebben az időszakomban még inkább azt gondoltam, hogy halhatatlan vagyok, soha nem lesz semmi bajom, és úgy véltem, minden orvos hülye.

Korai felnőtt éveimben, 22-23 évesen jött meg a józan eszem, és gondoltam, hogy innentől kezdve jó lenne odafigyelni azokra a bizonyos szabályokra. Mivel előfordult, hogy 1-1 doboz tesztcsík hónapokig tárolva volt, így megszólalt a lelkiismeretem, és elkezdtem rendszeresen vércukrot mérni, illetve hellyel-közzel normálisan étkezni.

Ezek a dolgok, amiket eddig leírtam, mind hatással voltak a tanulmányi eredményeimre, a sportban és a munkában való hozzáállásomra, a teljesítményemre.

Elsőként vallom be a mai fejemmel azokat a dolgokat, amikben hibáztam, de sajnos arra is volt példa, hogy a cukorbetegségem miatt tanácsoltak el egy-egy munkahelyről, illetve eleve fel sem vettek.

Leginkább akkor éreztem, hogy javul a helyzet, amikor 26 évesen megnyitottam a saját Barber shopomat, és hellyel-közzel a vércukorszintem is rendben volt.

Azonban a rengeteg év a be nem tartott szabályokkal szép sorban elkezdte megbosszulni magát. Egy napon, amikor a munka előtti szokásos kávémért mentem, egy homálycsík jelent meg a szememen, amely, mint később megtudtam, retinaszakadás, illetve egy membrán volt. Ezzel kapcsolatban egy szakrendelőben azt mondták, hogy ez csak azért fordulhat elő, mivel beteg vagyok, valószínűleg influenzás, és ez a dolog 2-3 héten belül elmúlik. Egy hónappal később tudtam meg az előbb említett kórt, és a rá következő hónapban, 2018 áprilisában megműtötték a szememet.

Innentől kezdve csak a bal szememmel tudtam dolgozni, közlekedni, és bármilyen más tevékenységet folytatni. Az első veszteség ekkor történt, közel 20 év után ugyanis abba kellett hagynom a futballt, amely annyi örömöt szerzett nekem az életben.

Egy évvel később sajnos a bal szememet is meg kellett műteni, glaukóma, illetve a szem üvegtestében történt bevérzések miatt. Majd pár hónapon belül a jobb szememen is elvégeztek egy beavatkozást, mert elmozdult benne a műlencse, illetve a szilikonolaj.

A könyvelőm hibájából sajnos 2019 elején be kellett zárni a fodrászüzletemet, ami újabb arcon csapás volt az élettől. Ugyanebben az évben, egy pár hónapos angliai munka után, haza kellett jönnöm, mert szürkehályog alakult ki mindkét szememen.

A Covid miatt 2020 elején sajnos nem tudtak megműteni, így az egészen szeptember elejéig tolódott. Eközben szemüvegben dolgoztam mint fodrász, de egyre több hibát ejtettem, és nem egy esetben vissza kellett adnom a pénzt a vendégeknek. Ezért a műtét előtt egy hónappal úgy döntöttem, hogy nincs értelme így dolgozni. Szeptemberben a bal szememen történt műtét jól sikerült, elérte a célját, azonban néhány nappal később a szervezetem jelzett, hogy az eddigiek miatt már nem képes regenerálódni, gyógyulni. A mai napig nem tudom, hogyan jutottam el az orvosomhoz, a megnövekedett szemnyomás miatt erős fájdalmaim voltak.

Két napig szinte ájultan feküdtem a Mária utcai szemészeti klinikán, a cukorháztartásom is összeomlott, és ezek után az orvosom úgy döntött, hogy át kell hogy szállítsanak a közeli belgyógyászatra. Életem egyik legkeményebb másfél hónapját töltöttem itt: beállították a vércukorszintemet, és új inzulint kaptam. 

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ide kerültem, a mai napig ide járok kontrollra. Az ott eltöltött másfél hónap alaposan megedzette a lelkemet, és nagyban hozzájárult a jellemfejlődésemhez. Tombolt a Covid-járvány, amely ezt az osztályt is sújtotta. Tizenöten feküdtünk bent, és volt, akit elszállítottak a Covid-osztályra, és sajnos olyan is, akivel egy közös ebéd után már nem beszélhettem többet, mert elhunyt a szörnyű járvány miatt. Így maradtunk 7-en, és mondhatom, örülök neki, hogy ezt a történetet most le tudom írni.

Életem legnehezebb fél éve várt rám ezután, hiszen átestem 8 altatásos műtéten, és darabokra tört a lelkem, mire felismertem, miben és hol hibáztam az életem során. Ez alatt a fél év alatt felismertem, hol hibáztam, mi az, amin még javítani tudok, és mi az, amit még kihozhatok az életemből.

Foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata is, de nem sétáltam fel a padlásra kötéllel a kezemben, mégpedig azért nem, mert nem akartam önző lenni, illetve tudtam, nem adhatom fel ilyen könnyen.

2021-ben a 30. születésnapomon döntöttem úgy, hogy elindulok abba az irányba, ami pozitív változást hozhat az életembe. Közel egy év volt, mire feldolgoztam ezt az egészet, és nekiállhattam tervezni az új életemet. 

Nem kívánom senkinek ezt a folyamatot, de csak így lehet megtudni igazán, mit akar az ember saját magától.

Az elmúlt közel 2 évben kitanultam egy új szakmát, visszatértem azokba a közösségekbe, amelyeket szerettem, illetve létrehoztam az Egy cukorbeteg naplója Facebook-felületet, heti 4-5 alkalommal sportolok, és látássérült közösségekbe is járok. 

Ha a felsoroltakat nem tettem volna meg, akkor nem tudnám ezeket a sorokat leírni, és nem tudnék arról beszélni, mennyire kemény és megterhelő lelkileg és fizikailag az a folyamat, amelyen keresztülmentem.

Mivel a saját bőrömön tapasztaltam meg ezt az egészet, így csak egyetlen dolgot tudok tanácsolni minden cukorbetegnek: tartsa be azokat a szabályokat, amelyeket az orvos kér tőle.

Kiemelt kép: Facebook / Egy Cukorbeteg Naplója

WMN szerkesztőség