„Csak” lányok

A két maximum huszonéves, de talán inkább a tízes évei végén járó lány edzőtermekről és edzésfajtákról cserélt eszmét, valamint az ezekről olvasott véleményekről. Ezen a ponton hangzott el egyiküktől egy olyan mondat, amitől majdnem a torkunkon akadt a spagetti: „de azokat a kommenteket csak lányok írták, szóval biztos hülyeség”. Rémülten néztünk össze, és az étteremből kiérve még sokáig háborogtunk azon, amit hallottunk, de mindenekelőtt próbáltuk megérteni, miért mond ilyet 2016-ban Magyarországon egy fiatal lány, méghozzá a legnagyobb természetességgel?

Később se hagyott nyugodni a gondolat, főleg, mert rájöttem: nem is annyira nehéz beleesni ebbe a csapdába. Tegye fel a kezét, akivel még nem fordult elő, hogy amikor egy, a közmegegyezés szerint „férfimunkának” titulált problémával került szembe, mondjuk, a számítógép kiírt valamit halandzsanyelven, vagy össze kellett rakni egy IKEA-bútort, azonnal pasiért kiáltott?

Mintha az, hogy egy kicsit tovább kell keresgélni a megoldást, vagy esetleg az izmainkat is igénybe kell venni érte, egyértelműen „férfidolog” lenne.

Szakálla van, gender

Természetesen távolról sem szeretném azt állítani, hogy nincs szükség férfiakra. Sőt! Tapasztalataim szerint például gyakran jobb kávét főznek, mint a nők, és egy-egy nehéz érzelmi helyzetben is sokat segít, ha az ember egy masszív bőgőroham közben szembesül párja értetlen pillantásával, majd rájön, hogy elefántot csinált a bolhából.

De félretéve a viccet, egy egészséges társadalomban nyilván nélkülözhetetlen a nő és a férfi is.

A gond akkor van, ha a fönt említett lányok álláspontját vesszük alapul: vagyis azt mondjuk, eleve, nemünknél fogva nem vagyunk képesek valamit elvégezni, megítélni, megalkotni, véleményezni, satöbbi.

Amellett, hogy a genderelmélet egyik ősanyja, Simone de Beauvoir a haját tépné, ha ezt hallaná, az ilyen gondolkodás valóban szembemegy nem csupán a feminizmus, de a humanizmus elveivel is. Sőt, magával a genderrel is, ami alapjáraton – még a félremagyarázások előtt – egy olyan elméletet takart, amely értelmetlennek tartja a nemek megkülönböztetését, és amely szerint a sztereotípiák nem alapozhatók meg a biológiával, csupán a tapasztalatok szintjén. Ha pedig egy sztereotípia mégis igaznak bizonyul, annak a nemiséggel kapcsolatos normák elsajátítása áll a hátterében.

Nem teljesen butaság ezen az alapon vizsgálni a kérdést, mert a fent említett lányok valószínűleg nem a kisujjukból szopták, hogy a nők nem fogalmazhatnak meg értelmes véleményt egy edzőteremmel kapcsolatban, csupán elsajátították a társadalmi normákat a testépítés patriarchális közegében. Ha férfi mondja, hogy jó a hely, azt elfogadjuk, ha nő, aki feltehetőleg gyengébb, kevesebbet bír, vagy egyszerűen csak különböző okok miatt csökkent az ítélőképessége, az „biztos hülyeség”.

Why, oh, why?

De most komolyan, miért csináljuk ezt (ha csináljuk)? Talán, mert tényleg könnyebb így... Könnyebb néha hátradőlni, elhalóan sóhajtani, és átadni az irányítást azon az alapon, hogy ez „a férfi dolga”. Azon töprengek, vajon a lányok számára is azért tűnhet biztonságosabbnak egy férfiak által ajánlott edzőterem, mert a pasik köztudottan jobb edzőtermeket ajánlanak (miközben több nő jár edzőterembe, hohó), vagy ahhoz vannak szokva, hogy apu otthon megmondta, mi, merre, hány méter, és valóban egyszerűbbnek tűnik átengedni a döntéseket egyik férfikézből a másikba?

De tényleg, létezik, hogy valahol mélyen még mindig félünk felelősséget vállalni saját magunkért? Kicsit olyan ez, mint a „speciálisan női” termékek, amelyek mintha a „rendes” termékek lebutított, finomabb, lágyabb, (sokszor konkrétan) rózsaszín verziói lennének.

Léteznek, elérhetőek, ezáltal megadják az egyenlőség illúzióját, de mégsem olyanok, mint a pasiknak való cuccok.

A gyártók, a média, gyakran a saját környezetünk félt bennünket, mert törékenyebbek vagyunk – hadd ne mondjam, hogy lenéz bennünket, mert törékenyebbek vagyunk –, és egyszer csak mi is elkezdjük félteni magunkat, leengedjük a szoknyánkat, kontyba fogjuk a hajunkat, és elsápadva a férfi kezébe nyomjuk a gyeplőt. Minek erőlködni, ha úgyse megy?

Jane Goodall, Marie Curie, Sass Flóra, Christiane Amanpour, Al Ghaoui Hesna – csak néhány név azon nők közül, akik nem voltak hajlandók elfogadni ezt. Tudom, nem lehet mindenki haditudósító vagy a spontán radioaktivitás felfedezője, de talán érdemes végiggondolni, mi lett volna, ha Marie inkább a férjére hagyja a később a halálát okozó kísérletezést, vagy a mi Hesnánk a nemére hivatkozva itthon marad a fenekén ahelyett, hogy kataklizmák helyszíneiről tudósítana.

Nem lehet mindig tudatosan élni a gendert, de abban igenis hiszek, hogy meg kell próbálni, és mindenekelőtt tovább kell adni a saját lányainknak azt a gondolatot, hogy bármire, de tényleg bármire képesek. És a fiainknak is, mert ez így hosszútávon nekik se jó.

Kalapos Éva Veronika