-

Már hetek óta foglalkoztat, hogy az emberek nagy része azért szereti az anyját, mert az a szokás. Hálásak, hogy életet kaptak, hogy gondoskodott róluk, hogy annyi áldozatot hozott értük. Nekem ez kevés. Én azt akarom, hogy a gyerekem azért is szeressen, mert jó fej vagyok. Szerethető, vicces, kedves, barátságos, segítőkész – ember. És csak sokadik legyen a sorban, hogy az anyja is vagyok. Ilyentájt az egekbe magasztalják az anyaságot. Valójában mindenki úgy áll hozzá, hogy ezt minden nő tudja... genetikusan. Ha mégsem, azon csodálkoznak. Biológiailag természetesen (majdnem) mindenki anyává tud válni. Intellektuálisan is, bár az már sokkal nehezebb.

Divat mostanában az is, hogy barátja vagyok a gyerekemnek. Sőt... a legjobb barátja. Én ezt sem szeretném. Persze vagány dolog, ha egy anyuka azt mondja, hogy a gyerekének ő a legjobb barátja. De hogy van ez visszafelé? A gyerek is szeretne az én legjobb barátom lenni? Biztosan nem. Annyira nehéz, olyan összetett feladat anyának lenni.

És persze mindenki véleményt mond. Neked, a gyerekedről, az anyaságról, az anyaságodról. Ha valamit máshogy csinálsz... vagy máshogy gondolod. Azonnal ítélkeznek.

Elvitathatatlan joga minden anyának, hogy úgy nevelje, úgy döntsön, akkor szüljön és annyi gyereket, ahogyan ő szeretné. Nem a társadalom, nem a politikusok, nem a szomszéd, sem a nagyszülők, tanárok, utcai járókelők nem szólhatnak bele. Nincs hozzá joguk. Nálunk ezt mégis megteszik. Sőt.

Tizenhat éves koromban Londonba utaztam. A kompon egy holland család került mellém. A kisfiúnak egyfolytában folyt az orra, a szája felett nyalogatta. A szülőket nem zavarta, de engem nagyon. Egy papír zsebkendővel megtöröltem az orrát. Az apuka teljesen kiakadt: hogy merek a gyerekükhöz hozzányúlni a beleegyezésük nélkül. Ekkor értettem meg. Az, hogy engem zavart a taknyos gyerek, csak az én problémám. Senki nem kérte, hogy avatkozzak be, mégis megtettem. Fel tudtam dolgozni az elutasítást. Itthon azonban valami tévesen értelmezett tiszteletből nem merek rászólni a jóakaróra, hogy álljon le. De a gyerekemet erre tanítom.

Nem beleszólni, nem kioktatni, nem ítélkezni, hanem meghallgatni és segíteni. De csak akkor, ha kell!

A feladat, hogyan leszek jó fej anya? Nehéz egyensúlyozni, hogy laza és következetes, vagy szigorú és szeretetteljes legyek. Nem is lehet egyszerre! Arra törekszem, hogy figyelembe vegyem az ő igényeit, akaratát és véleményét. Nem sokszor játszottam ki a szülő kártyát. Ezért a gyerekem velem mindig vitatkozik, érvel, ordítozik, esetleg káromkodik. Az apjával is. Meghallgatom, és ha igaza van, még bocsánatot is kérek. Levezeti a tehetetlenségét, a mérgét, a haragját, ha legalább elmondhatja mi a bánata, én pedig meghallgatom. Kiskamasz, mindenről van véleménye, napi nyolc órában durcás. Nem mindig tudok rajta segíteni, de az időmet rászánom. Csak velünk, a szüleivel ilyen. Sem tanároktól, sem más szülőtől soha semmilyen panasz nem érkezett, hogy nem tudná, hol a határ. Ezt csak mi „nyerjük meg". Valahol ki kell engedni a felgyülemlett feszültséget. Az a jobb, ha velünk, nekünk teszi ezt és nem az iskolában.

De első látszatra neveletlen. Pedig csak meri érvényesíteni az érdekeit, tud kérdezni és érvelni. Soha nem mondtam neki, hogy hagyd abba, elég, mert én vagyok az anyád. Anyád!

Azt gondolom, így érem el a célom, a jó fej anyát. De az is lehet, hogy pont rossz irányba haladok. Mivel az út ismeretlen, csak a célt tudom, lehet, hogy teljesen tévúton vagyok. Igen, szép feladat anyának lenni. Igen, nehéz feladat anyának lenni. Csak abban bízom, hogy jó gyerek-szülő párost alkotunk. Bizalmába avat, tanácsot kér, akkor is, amikor egy kamasznak az anyja egy idő után már égés. Vagy legalábbis ezt kell mutatnia. Nekem az a dolgom, hogy ezt megbocsássam. Minden hülyeségét, ostoba vitáját, ordítozását, idióta kinézetét. A feltétel nélküli elfogadást gyakorolhatom, hogy jobb ember, jó fej... és elég jó anya lehessek!

Boldog anyák napját!

Dr. Törőcsik Edit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Bence Halmosi