A frusztráció a legerősebb érzés, ami mentén el kell indulnom. Hogy megértsem, mi zavar ennyire. Hogy nem gondoskodhatom a saját gyerekemről? Vagyis – legyünk pontosak – nem gondoskodhatom úgy, ahogyan azt én akarom. Ahogyan én elképzeltem.

Mert valójában a gyerekem pontosan jelzi, – és nem csak mióta kiskamasz –, hogy mikor mire van, és mire nincs tőlem szüksége. De én ezt nem mindig hallom. Nem mindig vagyok képes jól hallani. Mert ezer más dologról is kell közben „gondoskodnom”. Sorban állnak a listáim, várnak a határidők, közben szalad a háztartás, kell az autóra a téligumi, vinni a gyereket edzésre, orvoshoz, szervezni a nagymamákhoz a látogatásokat, befizetni a csekkeket, és közben még az akváriumból is rám bámulnak az éhes szemükkel azok a hülye halak.

Biztos, hogy mindent nekem kell csinálnom? Biztos, hogy nem haladna a világ a maga lassú, folytonosan és magától gördülő módján, ha én történetesen nem fontoskodnék itt a listáimmal, tennivalóimmal?

Miért is csinálom mindezt? És talán még fontosabb kérdés, ha ilyen frusztrált vagyok, akkor biztos, hogy jól csinálom? Tényleg ezt hívjuk gondoskodásnak?

„Gond”-oskodás

Csak ezen a héten már a negyedik nagyon hasonló történet jön szembe korombeli magyar nőktől. Amikor a gondoskodás miatt hihetetlen mértékű frusztráció, irritáció tör különféle pontokon a felszínre. Kimerítőnek, végtelenül fárasztónak érezzük. Az egészből semmit vagy irtó keveset kapunk vissza. Kezdjük elveszíteni a türelmünket, ingerültek vagyunk, épp azokkal, akiknek adni szeretnénk. Ettől persze kopik a lelkesedésünk, energiánk, hiszen nem értékel minket senki. Legalábbis nem is érzékeljük, ha történetesen így is lenne. Még az egykor örömteli, önként vállalt küldetéseink is mintha alattomosan rutinná, feladattá válnának. Ismerős?

Tanulságos lenne a női (és férfi) gondoskodás mintáit különféle kultúrákban megnézni, nem általánosítanék. Mindenesetre elgondolkodtatott néhány dolog.

Hogy a „gondoskodó nő”, mint elvárt, társadalmilag kívánatos női szerep a mai napig itt lakik sokunkban még akkor is, ha már szabadulnánk tőle.

A nő, aki főz, tisztán tart, rendes, figyel a gyerekeire, boldoggá teszi a férjét, és a saját igényeit – ha egyáltalán ha vannak neki –, diszkréten úgy rendezi, hogy ne okozzon fennakadást az általa működtetett végtelen számú rendszerek egyikében sem. Anélkül, hogy feminista társadalomelemzésbe bocsátkoznék, engem az izgat, hogy ez a minta hogyan jár át bennünket – mélyen a szöveteinkig. Hogyan működik a kapcsolatainkban, jelenik meg váratlan helyzetekben. És hogyan okoz fennakadást, amikor valójában már baromira megválnánk anyáink eme örökségétől.

Adom, fogadd el!!!

Mennyiszer éltem meg a múltban – sőt, lépten-nyomon még ma is – a „gondoskodás” árnyoldalait! Talán ez segít nem rámordulni a gyerekemre: „basszus, addig örüljél, amíg megcsinálom helyetted!” Azonnal a torkomban érzem azt a bénító, fullasztó érzést, amit gyerekkoromtól ismerek: a nem kért falatokat, az „Edd meg az utolsó kanálig!” felszólítást, a rámkényszerített „ablakos” sapka és a vastag harisnya viszkető érzését, a visszautasíthatatlan ajándékokat, vendégszeretetet. Az én „érdekemben”, az én „örömömre” kapott (és mégis gyűlölt) dolgokat.  Amiért azóta is nehéz kimondani – anélkül, hogy ne tartanék attól, mit szól a másik, hogy nehogy megbántsam – azt, amit a gyerekem olyan tisztán, nyílt tekintettel az arcomba mond: „köszönöm, nincs rá szükségem!” Mennyi minden is keveredhet a „gondoskodás” rítusába! Birtoklás, hatalomgyakorlás vagy épp csak reflektálatlan „ellátás”.

Vagy mert nincs más módunk, más ismert nyelvünk arra, hogy jól kapcsolódjunk, figyeljünk, szeressünk. Ezért hát adunk, ahogy tudunk; etetünk, öltöztetünk, megpróbáljuk a másik szükségleteit kitalálni.

De mindez szükségszerűen félremegy, ha nem kérdezünk, ha nem adunk teret a másiknak. Annak, hogy ő is megfogalmazhassa, elmondhassa, bármi módon jelezze, hogy neki mire is lenne szüksége. Honnan is tudnánk másképp? Tőlünk sem kérdezte a kutya se, hogy mit ennénk, mit vennénk fel, mire vágynánk. Nem tanultuk magunk sem, hogy a saját vágyainknak, szükségleteinknek létjogosultsága van. Hogy lenne egyáltalán akárki, aki valóban kíváncsi is rá. Észre sem vesszük, úgy reprodukáljuk ugyanezt. Miközben a gondoskodásnak ez a formája valójában mindkettőnket gúzsba köt: téged, aki adni próbál és engem, akinek ezt el kell fogadnia! Ezért amikor az irritáció hangjait hallom, amikor a frusztrációt érzem, felmerül bennem a kérdés: nem lehetne másként?

Örülök neked!

A halaim az akváriumban, a növényeim a kertemben sohasem köszönik meg, hogy gondoskodom róluk. Mégsem vagyok ettől ideges. Látom, hogy jól vannak, és ez örömöt okoz. Ha nincsenek jól, akkor nem bennük keresem a hibát. Megpróbálom megérteni, mire lenne szükségük. Ha ez sikerül, és tudok „jól” gondoskodni, akkor jól lesznek, és akkor ismét örömöm lelhetem bennük. Az öröm a legfontosabb visszacsatolás, az a pozitív energia – ha úgy tetszik, –, amitől a rendszer jól működik. Ha valami nem oké, akkor át kell gondolnom: „biztos kell itthonra akvárium”? Lehet, hogy nincs is rá szükség, ha nem tudok vele foglalkozni, nincs rá elég időm, figyelmem, vagy azért, mert nem értek hozzá. Vagy gondoskodjon a gyerek is a halakról, elvégre együtt akartunk akváriumot. Számomra ez a tanulási folyamat. Hogy képes legyek szétválasztani, melyek a gondoskodás azon típusai, amelyeket – ha tetszik, ha nem – el kell végezni, és melyek azok, amelyeket valójában a saját örömömre teszek. Ha ezt képes vagyok felismerni, azonnal megváltoznak az elvárásaim, és más lesz az értékelés módja is.

Máshogyan mérem a gondoskodásom „sikerességét”. Ilyenkor kevésbé keverem össze a dolgokat; ha a gyereket, a pasit vagy a halakat valójában a saját örömömre látom el, akkor nem várom azt, hogy megköszönjék. Hiszen – bár úgy tüntetem fel, mintha ezt ők akarták volna– valójában nem értük csinálom, hanem magamért.

Nekem is szükségem van rá, hogy leüljünk együtt vacsorázni, jó érzéssel tölt el, hogy még levághatom a gyerek körmeit, vagy egy kicsit belassulni, amíg bámulom azokat a hülye halakat. Ezeknek a pillanatoknak ez az értéke. Nem mástól várom az elismerést, de nincs is rá szükségem, az öröm az enyém (is). Így az összes erre fordított munka sem annyira fárasztó. Mert bármennyire abszurdnak hangzik, a munka is lehet örömforrás. Ha pedig feladatról van szó, akkor felmérem: miért is gondolom, hogy csinálnom kell?

Elvégre felnőtt ember vagyok. Elvárja valaki, vagy csak én gondolom, hogy elvárják tőlem mindazt, amit csinálok? Mi történne, ha nem csinálnám? Vagy nem én csinálnám? Kivel tudom megosztani a feladatvállalást? Tudom én ezt nem érzelmi kérdésként, hanem pragmatikusan, a helyi értékén kezelni? Ez egy feladat, nem több és nem kevesebb. Ilyenkor egyébként sokszor derül ki az, hogy lehetne sokkal hatékonyabb munkamegosztást is bevezetünk. Már a tízéves gyerek is sokkal többre képes, mint ahogy én azt időnként gondolni szeretném. Képes beállítani az ébresztőórát és felkelni, tud magának vacsorát csinálni, hazajönni az iskolából. Sőt. Élvezi az önállóságot.  És mindezzel – mielőtt a több műszakban dolgozó sokgyerekes szülők a földhöz vágnák az eszközt, amin ezt a szöveget olvassák – nem a gondoskodással járó feladatokat szeretném relativizálni. Nyilván mindenkinek mások a realitásai és lehetőségei.

Gondoskodom, tehát vagyok

Baromi bonyolult rendszer ez. Nemcsak a hozott mintákról szól, de mély egzisztenciális kérdéseket is feszeget. „Gondoskodom, tehát vagyok.” A gondoskodásom mértéke határozza meg az értékemet. „Legyél a gyerekem, a társam, a szülőm, ha nincs a gondoskodásomra szükséged, félek, hogy rám sincs szükséged.” De gondoskodom-e vajon magamról is? Én magamnak tudom-e mindazt megadni, hogy ne függjek a gondoskodó kötelékektől? Hogy legyen anélkül is önbecsülésem, örömöm a világ dolgaiban? És vajon nem ijeszt-e meg az üresség, az önmagammal való egyedüllét, ami rámtalál, ha a sok tennivaló épp nem foglalja le minden figyelmem? Mi a mértéke az önmagamról való gondoskodásnak, és hogyan tudok ezáltal a másikhoz, hozzád jól kapcsolódni? Tudunk-e magunkról és egymásról kölcsönösen gondoskodni? Hogy az ne gond, teher, hanem mindkettőnknek öröm is legyen?

A mai napig emlékszem, amikor a pasim először megkért, hogy ne pakolásszam a ruháit, ne kérdezzem meg, hogy „mindent bepakolt-e”… és hasonlók. „Nem vagyok az anyja” – mondta. Szeressük egymást úgy ahogy egy felnőtt nő és egy felnőtt férfi. Igaza volt. A gondoskodás alattomosan kúszik be ebbe a felnőtt kapcsolatba és egészen ravaszul lehetetleníti el kettőnk között az erotikus feszültséget.

A szex jó példa erre. Úgy érzem, nekem kell „gondoskodnom” a párom orgazmusáról, a gyönyöréről, a jóllétéről. Ismerős? Miközben paradox módon pont fordítva működne jól a dolog: először a magam vágyait, igényeit kitalálni, és azt a másik felé kommunikálni. Ennyi.

A másikkal kapcsolatban „csak” annyi a dolgom, hogy meghalljam, ő mit kér. Ne akarjam megpróbálni kitalálni, ne azon spekuláljak, hogy neki most vajon mi lenne a jó.

Ne tartsuk egymást gyereksorban!

És mi van akkor, ha a gondoskodást elvárja anyám, apám, a mindenféle rokonok. Beszólnak, szépen szorgalmasan keltegetik a bűntudatot; „önző vagyok, felelőtlen”. Hiszen a gondoskodás kétségtelenül fontos momentuma, hogy általában azoknak adjuk, akik nem tudják magukért megtenni. Ebben én legtöbbet a csúszómászó kicsike és kicsit nagyobb gyerekektől tanulok, meg a nagyanyámtól. Aki egyszer – már jócskán a kilencvenen túl – majd halálra rémített. Megbeszéltük, hogy együtt eltesszük télire a befőttet.

Nyitom az ajtót, hát, áll a konyhaasztal tetejére feltett kissámlin, és pakolja kifelé a szekrényből az üvegeket. „Mi lenne, ha már erre sem lennék képes?” – kérdezi, onnan föntről. Én meg abba is beleszédülök, hogy nézem. Akkor megértettem, mennyire fontos, hogy ő maga csinálhassa, amit még tud.

De azt is, hogy ki kellett slisszolnia óvó figyelmem alól, hiszen én nyilván megcsináltam volna helyette. Szerintem sok kapcsolatunkban, ha kevesebb gondoskodás típusú kötelék lenne, és több egyenrangú partnerség, az jobb egyensúlyokhoz vezetne. Megtapasztalni, hogy „én is meg tudom csinálni”, hihetetlenül felszabadító és megerősítő érzés, miközben a másik oldal válláról rengeteg terhet, felelősséget, aggodalmat emel le. Így lehet apránként a normákat megváltoztatni.

Gondoskodjunk másképp!

Na, de hogy lesz ebből gyakorlat? Hogy a sok olvasásnak valami haszna is legyen, lehet, kérem otthon gyakorolni: kezdjük a dolgok egyszerűbb, praktikus oldalánál!

Egy héten át kezdd el figyelni, hogyan gondoskodsz a környezetedről! Próbáld valóban meghallani, hogy mit mondanak a környezetedben azok, akikről általában gondoskodsz! „Néma anyának a gyerek sem érti a szavát” – szoktam én itthon hallani a kifordított mondást. Nem előre megtenni a másik helyett dolgokat, hanem megvárni, míg kéri, és viszont kérni. Lehet közben naplót vezetni, hogy mi megy könnyebben, mi nehezebben. Mit kell erősítenem? A vágyaimat felismerni? Magamról valamit kimondani? Vagy a másikra rendesen figyelni? (Arra, amit valóban kommunikál!)

És persze nem haszontalan a házi feladat előtt számba venni, hogy mennyi mindenről is gondoskodom az életem jelenlegi szakaszában. Ezeket hogyan rangsorolnám? Szeretem, nem szeretem, kifejezetten irritál, gyűlölöm? Ki tudja, lehet, hogy némelyiktől könnyen meg is válhatnék? És lehet, hogy sok olyan dolog is van, ami valójában azért van a listán, mert nekem (is) örömforrás, nem is csak a másikért csinálom.

Kíváncsi vagyok, írjatok!

Mester Dóra

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: mesterdora@wmn.hu. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!