–

Állok az ablakban, és nézem, ahogy kézen fogva elindulnak. Léna már szinte a derekáig ér, négy és fél éves. A lányom felfelé kapaszkodik az erős kézbe, ide-oda ugrál, hol felnéz az apjára, hol a kerítésen húzza végig a kezét. Vasárnap reggel van, mennek a szokásos hétvégi közös programjukra: uszodába, játszóházba vagy a közeli hullámvasútra.

Magamban pörgetem a filmet; emlékszem, amikor megtudtuk, hogy lányunk lesz. Aznap, február 14-én, a nagyim születésnapján költözött egy másik világba a férjem nagymamája, miközben családunk új női tagja jelezte, hogy úton van felénk.

Azért lány, hogy tovább nyitogasson téged – mondta zárkózott férjem egyáltalán nem spirituális öccse, és a bölcs gondolatnak én örültem a legjobban.

Látom magam előtt, ahogy Léna megszületett, ahogy az apja fogta meg először, és hozta oda hozzám a pici csomagot. Emlékszem, férjem elérzékenyült pillantására, ahogy a kis jövevény könnyeket csalt a mindig erős férfi szemébe, és egy új érzést ültetett el a szívébe. Felidézem, ahogy a hatalmas kézben elveszett az apró test, amikor fürdette.

Aztán mintha megszakadt volna a film, legalábbis Léna részéről. Csecsemőkorában az apja olyan sokat utazott, hogy amikor pénteken hazaesett, és örömmel a karjába vette (volna) a lányát, Léna úgy üvöltött, mintha legalább egy hetekig éheztetett, vicsorgó grizzly medve mancsai közé tettem volna. A forgatókönyv sokáig ismétlődött: mire megszokta, hogy ez a pasas is itt lakik velünk, sőt, vele is kapcsolatban lesz, akkorra az apja újra elutazott.

Úgy tűnt, ha ilyen ütemben haladunk, a lányom érettségi körül fog  megbarátkozni az apjával.

Évekre én lettem Léna univerzumának középpontja: anya kellett, ha fájt valami, anyát kereste, amikor felébredt, anya nélkül nem lehetett elaludni. Aztán a negyedik születésnapja után nem sokkal az anyaanyaanyaanya-lányom egyszer csak felfedezte az apját, és azóta a rajongása töretlen: hirtelen megsokasodtak a széles váll köré kulcsolódó kis kezek ölelései, a vegyünk rágót/meglepetést/kiflit apának mondatok, az ezt apának rajzoltam-pillanatok.

Azzal egyidőben, hogy kitört nálunk a szoknya-korszak, egyre gyakoribb látvány lett a magát illegető-billegető Léna, és a reggeli készülődésbe bekúsztak az Apa, ugye, milyen csinos vagyok? kérdések, az apja elismerését célzó pillantások. Karácsonykor a nagy családi ebédeken „anya, mellém apa ül” egyre többször hangzott el: be kellett látnom, lecsúsztam az első helyről.

És ahogy az én szerepem módosult némileg, ahogy ettől az újonnan felbukkanó érzelemtől egy leheletnyit hátra léptem, azzal együtt nyílt ki Lénában valami új, valami, aminek a helyét az apja tudja betölteni. Rajta keresztül is látja a világot, és egy olyan szeletet kap abból, amit tőlem nem, vagy nem úgy kaphat meg.

Egy kicsit távolabbról figyelem őket, ahogy egyre erősödik egy szál közöttük, amely nagyon sok mindent meghatározhat majd Léna életében: párválasztást, nőiességet, önértékelést.

De ez bőven a film folytatása. Addig pedig érdeklődéssel figyelem, hogyan nyitogatja ez a kis hölgy a férjem szívét: hogyan csal elő belőle mélyről jövő, önfeledt nevetéseket, gyengéd, figyelmes érintéseket.

Még mindig látom őket a távolból; Léna egyik kezével az apjába kapaszkodik, a másikkal hadonászik, valamit magyarázhat. A zebrához érnek. Az apja az ölébe veszi, Léna a nyakába hajtja a fejét. Ugyanúgy, ahogy az én vállamhoz szokott bújni, amikor mesélek neki.

Tudom, hogy nem csúsztam le sehonnan. Ebben a viszonyrendszerben nincs első hely. A lányunk kettőnkön keresztül látja önmagát, a világot, és ez a két szelet egymásba illeszkedik, kiegészíti egymást.

Igen, a férjem elcsente a lányom szívét, de nem tagadom, hogy én pedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül lopom az ő meghitt perceiket, érzelmes pillanataikat: mosolyogva figyelem a reggeli ébredezős összebújásaikat, én is meghatódom, amikor az állandóan táncoló lányomat balerinamintás pizsamával lepi meg a férjem, vagy amikor Léna a csukott ajtó alatt becsúsztatja a rajzát a még alvó apjának. Kívül állok a kettejük viszonyán, kívülről figyelem őket. De az öröm, ami mindannyiunk számára közös, utat enged nekem kettőjük mellé.

Trembácz Éva Zsuzsanna

A fotó a szerző tulajdona. 
Ha tetszett Éva írása, látogass el szerzői Facebook-oldalára, ahol a könyveiről is találsz információt!