Pár hónapja olvastam egy cikket, ami az anyasebeket feszegette. Nem is értem, miért keltette fel az érdeklődésemet, lassan minden témára ugrom, ami az anyasággal kapcsolatos. Már nem emlékszem, mit írt pontosan a cikk, de olyan sebekről volt szó benne, amiket akarva-akaratlanul az édesanyáink okoznak nekünk, és amelyek feldolgozásához néha egy egész élet is kevés. Arra viszont már sokkal határozottabban emlékszem, hogy milyen reakciót váltott ki belőlem. Semmilyet. Félszeg mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy nekem ilyen nincs, és hálát is adtam az égnek, hogy milyen jó anyukám van, mennyire jó a kettőnk kapcsolata.

Világ életemben valamiféle példaképként tekintettem anyára, és nagyon fontos volt a kapcsolatunk. Büszke voltam a kettőnk közötti őszinteségre és nyíltságra, sosem tartottam cikinek, hogy 32 évesen is őt gondoltam az egyik legjobb beszélgetőpartneremnek. Ha egyszer beszélgetni kezdünk, szó szerint repül az idő, és egyik gondolat követi a másikat.

Az elmúlt években valahogy a szokásosnál is jobban igényeltem a társaságát, vártam, hogy meglátogasson, és főzhessek neki egy kávét, vagy épp fordítva – remegtem az általa főzött (egyébként) pocsék kávéért. Tudtam, hogy minden kávé az együtt töltött, minőségi időt jelenti...

Közös szokásokat alakítottunk ki, és ezek fontosak mindkettőnk számára, imádtam nézni, hogy milyen nagymamává lett, és mindig is mondtam a lányomnak, hogy mi ketten igazán szerencsések vagyunk, amiért ő van nekünk. Amikor kiderült az autoimmun betegségem, örültem, hogy ott van mellettem, és támogat. Pedig akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ez a betegség fog megváltoztatni mindent. Valahogy gyerekként, tiniként és fiatal felnőttként sem figyeltem igazán oda a dolgok velejére, sosem voltam analitikus alkat, az önelemzés olyan távolt állt tőlem, hogy nincs fizikai mértékegység, amivel definiálni lehetett volna a távolságot.

De aztán elkezdtem keresni a betegségem okait, és rájöttem, hogy bizony bő másfél évtizede valaki más életét élem.

Úgy pofán vágott a felismerés, amiért egy megalkuvó, konfliktuskerülő ember lettem, hogy szerettem volna felköpni, és aláállni. Éltem egy életet, amiben minden döntést az határozott meg, hogy a környezetem mit vár el tőlem, az adott döntéssel vagy cselekvéssel milyen reakciókat fogok kiváltani. Magamra  húztam egy kényszerzubbonyt, ami nem engedte a valós érzéseimet, gondolataimat felszínre törni – és a végén tökéletesen játszottam a szerepemet, sőt már magam is elhittem a koholt érvrendszereimet. „Csak mindenki szeressen”. Azt hiszem, ez volt a cél. Nem voltak már nagy kiborulások, basszamegezések, hiszen nem illetek bele az általam elképzelt és eljátszott imázsba. Nem mondtam az arra érdemeseknek, hogy „a kurva anyátokat", pedig megszámolni sem tudom, hányszor volt a nyelvem hegyén.

Elkezdtem hálás lenni a betegségemnek, hisz az magával hozta a felismerést, és ezzel együtt a lehetőséget a változtatásra. Rájöttem, hogy így válhatok jobb anyává, hisz nem akarhatom, hogy a lányom ugyanilyen perfekcionista, maximalista, frusztrációkkal teli felnőtt legyen, álarcokkal az arcán. Kimondani az első alkalommal egy négyéves gyerek mellett, hogy „figyelj, szar napom van, ma inkább nézz tévét, csak hagyj békén”. Olyan volt, mint a függetlenség napja. Kemény dolog az anyaság, és azt hiszem, a legfájóbb felismerés az volt, hogy ebben játszottam a legbriliánsabb szerepet. Mesét olvastam, bicikliztem, fociztam, fejlesztettem a szókincsét, hiszen azt hittem, ez kell ahhoz, hogy jó anyának gondoljanak. A lányom is, és a környezetem is. Nem sírunk, mert az gyengeséget mutat, nem káromkodunk, mert a gyerek eltanulja, és nem veszekszünk apával, mert összedől a „tökéletes család” imázsa. Tehát hazudunk. Én tutira hazudtam, nem is egyszer. A boltban, amikor szívem szerint ordítottam volna, hogy: „viselkedj már, az istenért!”. De csak simogattam, és halkan kértem, hogy legyen picit higgadtabb, és ne zavarjon másokat, mert nem illik.

A picsába az illemmel. A lényeg az volt, hogy engem tökéletes anyának lássanak. Mert ez a világ csak a tökéletességet tolerálja.

Újra eszembe jutott a cikk, amit olvastam. Felsejlett, hogy az egyik anyaseb valamiféle áldozati szerepből alakul ki. Rádöbbenni, hogy ez az, amit magam is professzionális szinten csinálok – sokkoló volt. Mert én csak azt akartam, hogy boldog gyermekem legyen. Ha ehhez az kell, hogy én nem eszem a sütiből, akkor az tulajdonképpen nem is lemondás. Játszótérre menni ahelyett, hogy kilakkoznám a körmeimet... vagy más totálisan lényegtelen dolgot csinálnék just for fun alapon – nem lemondás, csak újratervezés. Neki venni 100 ruhát függetlenül attól, hogy az én outfitem már igencsak ósdi – nem lemondás, hanem önzetlenség. Nem áldozat. Nem, a szart nem. Kurvára az… és ami a legrosszabb, hogy senki se kérte.

Nem kérte senki, hogy legyek áldozat – de mindenki látta, hogy valami frusztrál. Szét akartam szakadni a sok feladat és teendő között, mert nem tudtam nemet mondani. Inkább lemondtam. Lemondtam magamról.

... és ezzel egyidejűleg megtaláltam az első saját anyasebem. Hányszor, de hányszor hallottam gyerekkoromban anyától, hogy „edd csak meg nyugodtan, az intézetben mi megtanultunk lemondani. A gyerekemért mindent”. Hányszor, de hányszor hallottam, hogy mindent csak értem/értünk tesz és hogy az utolsó falatot is nekünk adná, ha úgy hozná a sors. Hányszor, de hányszor hallottam, hogy „20 évig nem voltunk nyaralni, de nem baj, mert legalább az iskolát ki tudtuk fizetni”... Hányszor, de hányszor... pedig én nem kértem. Egyszer sem.

Én lemondtam magamról, az igazi önmagamról. De anya. Ő megtartott. Akkor is, mikor 32 éve „beestem” az életükbe. Az egész történetet kívülről fújom, annyiszor hallottam gyerekkoromban. Csupán 32 év kellett ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodni kezdjek rajta: miért? Egy 23 éves nő egy friss kapcsolatban miért vállal be egy nem tervezett gyereket úgy, hogy a saját bevallása szerint nem szerelmes a párjába? A kérdés égette a lelkemet, sóvárogtam a válasz után. Aztán az agyamat elöntötték az emlékek, hogy gyerekként egyszer azt mondta: néha megbánta, amiért megszült. Egy másik mondat, amivel porig alázott, amikor töredelmesen bevallottam szerelmes tiniként, hogy megtörtént az, ami minden lány életében megtörténik egyszer. De az is eszembe jutott, hogyan drukkolt az első sorban a kézilabdameccseimen, viszont nem jutott eszembe olyan alkalom, amikor sírni láttam volna.

Egyetlen emlék sem jött elő, amiben láttam volna anyám valós érzéseit.

Fociztunk együtt sokat, és örültünk egymásnak... De nem mesélt szerelemről, boldogságról, női szerepekről soha... sok megrázó történetet hallottam a gyerekkoráról, az őt ért megrázkódtatásokról, sírásról – de ha ezeket újra felidézem, egy rezzenéstelen arcot látok magam előtt. Minden tinikori csip-csup sírás csak arra szolgált visszaigazolásul, hogy én egy érzelmi roncs vagyok, egy erős és tökéletes családban. Olyan erősnek kellene lennem, mint ő(k). De hát valójában nem is ismerem. Nem látom a fájdalmát, a boldogságát, nem tudom, milyen ő igazán, legbelül. Az én saját valóm már kiabál, próbál kitörni. Az övét még nem hallom, pedig szeretném.

Kurvára szeretném megismerni az anyukámat, szeretném tudni, milyen. Látni az igazi arcát. Nem tökéletesnek szeretném látni, hanem igazinak. Tudnom kell, milyen, különben sosem fognak gyógyulni az anyasebeim. Ahogy az övéi sem. Lehet, hogy az ismerkedés helyenként fájni fog, de a végére biztos, hogy jobb és őszintébb anyák leszünk – a magunk tökéletlenségeivel együtt.

K. A.