-

Zsófi vagyok. A nő, akit kislányként az apja megerőszakolt. Gyűlölöm ezt a mondatot. Eleve fájdalmas szembenézni az emlékekkel, de az, hogy ez határozzon meg – mint az egyetemen, amikor mindenkinek kellett egy jelzőt választani a neve mellé, és az rajta ragadt fél évre –, azt nem tűröm. Annyi minden történt már velem, annyi minden vagyok, hogy ez a rendkívül fájdalmas rész, még ha át is hatja a kapcsolatrendszereimet, és kihat az életem több területére is, nem lehet az egyetlen, nem lehet az, ami megmondja, ki is vagyok én.

Én vagyok a lány, aki futóversenyeket nyert, akinek a klarinéttanára sírva fakadt, amikor közöltem, abbahagyom a zenetanulást.

Én vagyok a lány, aki hatalmas természetimádó, ám nagyon szertelen is. Így én vagyok az, aki ugyanazt a rókacsapást követve kétszer is beleesett a mocsárba. Decemberben. Az is, aki a bakonybéli barlangot nyáron 36 fokban mászta meg, aztán meg leérve majdnem elájult.

Én vagyok az, aki kipróbál dolgokat, és útközben jön rá, hogy nem kellett volna. Így én vagyok az a lány, aki a Zamárdi kalandparkban öt méter magasan, kibogozhatatlanul beleakadva a karabínerekbe egy fára akadva sírt, hogy le akar menni.

Sikeres vagyok a munkámban, elképesztő embereket és történeteket ismerhetek meg általa. Tágul a világ, még akkor is, ha itthonról dolgozom. Minden napra jut valami új tanulni- és felfedeznivaló, valami lélekmelegítő, vagy olyan, ami simán csak vicces. A legnehezebb időkben a munka a kapaszkodó, egy olyan terület, ami legalább jól megy.

Én vagyok a lány a piros ruhában az utcán, aki élvezi, hogy fújja a szél a szőke haját, süt rá a nap, és biztonságban érzi magát nőként. Pedig a házasságkötésem előtt egy keresztény szekta tagjaként évekig éltem kvázi apácaként, hirdettem az igét, betartottam a szabályokat, teológiát hallgattam, elfeledett cigánytelepekre jártam misszióba, és együtt laktam egy hetvenéves orosz nénitől kezdve meglehetősen sok mindenkivel. Tetszett, hogy legalább Isten szeret, és hogy a gyülekezet megvédett az erőszakos barátomtól, védelmet, óvóhelyet adott. Idővel kinőttem őket, és rájöttem, hogy a saját utamat kell járnom, leráztam a szabályokat, és boldogan jelenthetem be, hogy már nem félek a pokoltól, és attól sem, hogy szép legyek.

Én vagyok a lány, aki nyafi, kissé hisztis, túlérzékeny, mégis elment állatorvosi asszisztensnek. Műtéteket néztem végig, a kanüljét kitépő kutyát, idegméregtől szenvedő macskát kergettem, elguruló daganat után futottam, és amire büszke vagyok: megnyugtattam az állatokat műtét és altatás közben, miközben sírtak. Masszív állatmániám van, ha egyszer megérem, állatfarmom lesz, ahová stresszben szenvedő emberek járnak majd megnyugodni.

Én vagyok a lány, aki áprilistől októberig bármikor belemerül a Balatonba, aki ha sötét van, és nincsenek a parton, folyékony higannyá meg selyemsellővé válik a vízzel együtt.

Túléltem egy válást, egy szülést. Anya vagyok, egy majdnem iskolás, gyönyörű, egészséges, cserfes és kíváncsi kislány egyedülálló anyukája (a szó összes értelmében). Van egy kis pracli, ami az én kezemet fogja, ő egy határtalanul egészséges lelkű kislány, aki nem abban a mocsokban él, amiben egykor én. Hibát hibára halmozok, gyenge vagyok, de ő él és virul, amennyire lehetséges.

Én vagyok a lány, aki túlélte, hogy a válása előtt a pszichológusa meghalt rákban. Én vagyok az a lány, aki azóta egy csodálatos szakemberrel dolgozva tovább mehet előre.

Másfél éve nyugodt, normális párkapcsolatban élek, életemben talán először. Kicsit néha ijesztő, de jó élmény. Ha sikerül, nyáron összeköltözünk. (Drukkoljatok!) Ha mégis beütne valami, van egy tuti második lehetőségem, egy 85 éves vak bácsi megkérte a kezemet pár hónapja.

Én vagyok Zsófi, aki abból a jó tanuló, jó sportoló, érzékeny, kifésülhetetlen hajú, sovány, könyv- és állatmániás, fára mászó kislányból nőtt fel.

Dönthetek.

Talán ez az erőszak legnagyobb veszélye. Hogy elhisszük, hogy azok vagyunk, ami történt velünk, hogy nem érünk többet annál, ahogy a szeretteink bánnak velünk. Nem vesszük észre – sőt, gyerekként számításba se – hogy az a szülő nem tökéletes. Hogy hibázik saját maga miatt, és az ő hibái, bár rajtunk csapódnak le, nem minket minősítenek.

Ezért nem beszél a legtöbb áldozat. Attól retteg, hogy ő az, akinek az erőszakoló mondta. Hogy igazából csúf, kihasználható, kiszolgáltatott, aki valamiféle értelemben vagy vonzza az erőszaktevőket, vagy megérdemli a bántalmazást.

Hú, mennyi, mennyi időbe telt megértenem, hogy ki vagyok én! Visszaadni a hibáit annak, aki elkövette, aki igazán felelős ezért. Nem mentegetek valakit, akit szerettem, hanem azt mondom: ezt ő rontotta el, ez az ő mocska, nem az enyém. Őt zárták volna börtönbe, és ő nem engem látott rossznak, nem én voltam a rossz, én csak egy tükör voltam, amiben megmutatkozott az apám és az öcsém belső szörnyetege. Az a sok rossz mind ők voltak, én pedig „rosszkor voltam rossz helyen”.

A kép a szerző sajátja.

 

Zsófi történetének előző két részét ITT és ITT olvashatod el.