-

Két éve kezdődött, hogy a lakásfelújítás örömére eldöntöttük, megszabadulunk mindentől, ami nem feltétlenül szükséges a közös életünkhöz. Nekem volt könnyű dolgom: ugyanis úgy jöttem el az előző otthonomból, hogymindnet ott hagyhattam a garázsban, a padláson, sőt egy komplett gyerekszobát az emeleten.

A papucs utolsó órája

Meglepő módon a férjem volt a kevésbé egyszerű eset, pedig nem az a tárgyakat felhalmozó típus. Ő előtte jó ideje egyedül élt már, és meg volt győződve arról, hogy amije van, az mind átgondolt vásárlás eredménye, így neki aztán nincs is mitől megszabadulnia. Úgyhogy a nagy elhatározást kissé billegős elveken egyensúlyozva kezdtük megvalósítani. Egy nap, amikor a szemére hánytam, hogy ő még semmit nem rakott a kidobandó, elajándékozandó, eladandó kupacba, megjelent egy papuccsal. Azt hiszem, még soha életemben nem láttam rusnyábbat... Ezzel talán a papucs is tisztában lehetett, mert abban a pillanatban, hogy Gábor diadalittasan elém állt vele, hogy megvan, mit fog kidobni, az megadta magát, és ott helyben apró darabokra porlott a talpa. A fiammal egymásra néztünk, és sírva röhögtünk, Gábor meg elpirult, és hozta a szemeteslapátot meg a seprűt, hogy összesöpörje a megfáradt holmit. Szóval a papuccsal elindult valami, ami hamarosan mozgalommá nőtte ki magát új otthonunkban. Sőt, hivatkozási alap lett: ha csak kimondjuk, „gondolj a papucsra!”, már tudjuk is, merre van az előre.

Elkap a gépszíj

A papucsot követően még elég sok időnek kellett azért eltelnie, míg a férjem hajlandó volt megszabadulni egy egész sor olyan holmitól, amit 1984-ben vagy azt megelőzően viselt utoljára, és egyéb olyan tárgyaktól, amelyek nem egészen fedték jelenlegi életstílusunkat. A teljesség igénye nélkül; két szett narancssárga-szürke nejlondzsörzé melegítő, egy fél tucat egysoros zakó hatalmas válltömésekkel, egy rémes barna plüss köntös (arra az esetre, ha kórházba kerülne – 30 éve nem volt hőemelkedése sem), egy tízszemélyes kempingsátor, egy kemping gázfőző és egy pár kempingcsónakhoz való evező, amihez nem tartozott csónak. (Mivel a férjem szereti a pontosságot és a tiszta elszámolást, a volt feleségétől úgy váltak el, hogy mindent megfeleztek, így lett  – gondolom – a csónak a volt nejé, az evezők pedig maradtak Gábornál. Ami azért felvetne további kérdéseket, hisz mihez kezd valaki válás után egy evezők nélküli csónakkal…)

Lassan-lassan mindannyian kezdtünk belejönni a szelektálásba, és volt, akinek nem is ment olyan nehezen a dolog. A fiam ugyanis nagyjából három pólót és egyetlen farmernadrágot visel, amit hétvégén egy szürke mackóra cserél. Ha elfogadja ezt a felállást az ember – nekem bevallom, nem sikerült olyan hamar – akkor egész kényelmes így az élet. Ő tehát boldogan ajándékozta el azokat a cuccokat, amiket csak én szerettem volna rajta látni, de ő magán soha. Két fiókban elférnek a ruhái, és soha nincs vita, mit vegyen fel. Csak benyúl, és ott a kiköpött egyforma három póló, egy váltás farmer és a mackó. 

Aztán ott a háztartás. Mivel az ágyneműkhöz valamiért egyikünket sem fűzték komolyabb érzelmek, olyan elánnal válogattuk ki a kétféle háztartásból származó felemás garnitúrákat, hogy egyik este, amikor lehúztam az ágyat, rájöttem, a koszoson kívül egy darab paplanhuzat sem maradt a lakásban.

Megtaláljuk az egyensúlyt

Ezt követően konszenzus alakult ki a családtagok között: ha bármiből vásárolunk egy újat, akkor muszáj helyette egy másikat száműzni. Persze vannak kivételek, mert éppen az volt a lényeg, hogy olyan háztartást alakítsunk ki, olyan ruhatárat építsünk, amiben az időtálló alapdarabok dominálnak. Ezért ha hiányzó darab kerül haza, nem kell mindjárt kidobni valami mást.

Ha viszont egy elhasználódott régi helyére kerül valami új, a réginek mennie kell, nincs tartogatás a „hátha” esetére.

Nekünk két évünkbe és néhány elvi vitánkba telt, míg kialakult egy olyan egyensúly, amit mindannyian imádunk. Korábban sosem hittem, micsoda kéjes élvezetet jelent, amikor a tágassá lett szekrényben találok mégis valamit, amit el lehet ajándékozni, vagy amikor egy újabb rendrakásnál győzedelmesen mutogatjuk egymásnak: nézd, mi bújt itt meg, ezt elvisszük a százforintos vásárra.  A fiatalkori rendetlenségem – apám egyszer kidobta az ablakon az össze ruhámat a kertbe, és a bugyik egy fenyőfa ágain lógtak – helyébe egy olyan gardróbot alakítottam ki, amiben első ránézésre kevés darab van, mégis jobb, mint a régi. Nagyon ritkán vásárolok, ám olyankor éppen annyi pénzt hagyok ott, mint korábban összességében a sok hitvány minőségű holmira, a „nem adok ennyi pénzt drága cuccokra” vásárlásoknál.

Egyvalami maradt ki nálunk a szórásból, és ezen nem is tervezünk változtatni: a könyvek. Itt az a szabály, hogy könyvet bárki, bármikor vehet, és egyáltalán nem kell száműzni egy újért valamelyik régi kedvencet. Nem véletlen, hogy nálunk a gardrób kicsi, a könyvespolc pedig hatalmas.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tinatin