Az állatok emberibbek, mint gondolnánk: empatikusak, érzékenyek és okosak

–

Az ember nem állat

Az emberek éreznek, gondolkodnak, álmodnak és álmodoznak, terveznek és bizonyos dolgokat a jelenben azért tesznek meg, hogy azok a jövőben előnyökhöz, sikerekhez juttassák őket.

Az ember ugyanakkor képes figyelmen kívül hagyni minden írott és íratlan törvényt, visszanyúlni belső, legősibb, állatias ösztöneihez és elveszíteni a viselkedése, illetve érzelmei feletti kontrollt – egyszóval azokat a vonásokat, amik emberként kiemelik az állatok közül.

Az emberélet ráadásul erkölcsi dilemmák sorozata, hiszen nap mint nap ezernyi döntést kell hozni. Megeszed-e az utolsó sütit, amire nagyon vágysz, de tudod, hogy a társad is egész nap arra ácsingózik? Ha elővesz a főnököd egy hiba miatt, amit nem te követtél el, bemószerolod-e a kollégát, akiről tudod, hogy haldoklik az anyja? Engedsz-e az állatias vonzódásnak, amit az új szomszéd iránt érzel, miközben néhány hete már ismerkedsz valakivel, akivel még nem történt semmi? Lopás-e hazavinni az irodai fénymásolóból egy köteg papírt? Oké-e tilosban parkolni vagy belógni a moziba? Találkozol-e az exeddel, akivel jóban maradtatok annak ellenére, ha a jelenlegi párod nem nagyon rajong az ötletért?

Megannyi dilemma és fejtörés, hiszen a döntésednek következményei lesznek, az eredmény pedig nem tetszik majd mindenkinek.

Az állat nem ember

Ilyen komplex őrületekre, önsorsrontó működésekre, állandó szorongásra és lamentálásra az állatok azonban nem képesek.

Erősebb ösztönkésztetéseik, letisztultabb cselekvési mintázataik vannak, viselkedésük pedig sokkal nagyobb pontossággal jósolható meg előre. Ez viszont nem feltétlenül jelenti, hogy viselkedésüknek nincsenek morális aspektusaik. Legalábbis ma már így gondolja a tudomány.

Ez azonban nem mindig volt így. Sok ezer éven át ugyanis egyértelmű társadalmi konszenzus volt arról, hogy az állat nem ember, a flóra és fauna pedig minden körülmények között az ember alatt áll. Ebben elsősorban Arisztotelészre hivatkozott a köz- és tudományos gondolkodás, a későbbiekben pedig a teológiai tanok támogatták ezt az elvet.

Eleink úgy vélték ugyanis, hogy az ember és állat közötti különbség legegyértelműbb mutatója nem más, mint maga a földi szenvedés jelenléte. Meggyőződésük szerint ugyanis a szenvedés Isten földi büntetése volt a lélek bűneiért, s mint ilyen, csakis embernek járhatott.

És hogy mi van az állatok sok esetben jól látható testi fájdalmával? Descartes elmélete alapján az ilyesmi csupán „működési hiba”: a kutya vonyítása ugyanolyan technikai jelzés, mint az ajtó nyikorgása. Marker, ami azt mutatja, hogy a kutya „elromlott” és „javításra szorul”, semmi egyéb. (Tudom, hogy most felháborodva hördül fel minden gazdi és állatimádó, de mivel akkortájt jutott eszébe a korabeli tudományos elitnek, hogy az állatok talán mégis érző lények, a kissé meggyengült egyháznak kapóra jöttek Descartes elgondolásai, és végül mindenki jól járt.)

A vádlottak padján: a vincellérbogár

És itt jön a csavar:

annak ellenére, hogy az állatokat sok száz éven át jogi és erkölcsi értelemben sem tekintették entitásnak, azért időről időre furcsa perekbe fogták őket.

Hogy miként gondolhatta bárki is, hogy a nagy a Saint Julien-i vincellérbogárügy eredménye nyomán a szőlőzabáló bogarak többé már nem csemegéznek majd az isteni borszőlőből, vagy miért feltételezték, hogy ha a patkányperben a rágcsálókat képviselő Bartholomew Chassenée nevű ügyvéd veszít, az állatok többé nem dézsmálják meg a település gabonaraktárait, rejtély. A pereket mindenesetre teljes komolysággal folytatták le – olyan vádlottak ellen, amikről egyértelműen úgy vélték, nem jogi személyek és tetteiket ösztönök, nem pedig tudatos döntések vezérlik.

Örömsportoló varjak

A modern kori nézetek szerint az állatok és emberek közötti lényegi különbséget az elvont gondolkodás képessége, a kreativitás és a képzelet megléte jelenti, amelyre csupán az ember képes, az állat nem – mondja Karla Moeller, az Arizona Állami Egyetem kutatója.

Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az állatok ne lennének képesek érezni, hiszen természeti megfigyelések egyértelműen bizonyítják, hogy egyes fajok – például több madárfaj és emlős – képesek érzelmeket megélni.

Van, hogy kizárólag a cselekedeteik élvezeti értékéért játszanak – megfigyelték például, hogy a varjak szívesen szánkóznak, ha arra lehetőségük van –, előfordul, hogy a kötődés kimutatásának szándékával tesznek mozdulatokat, és az sem ritka, hogy gyászolnak: a társuk elvesztése feletti szomorúság megélésére különös, látszólag funkció nélküli cselekvéssorokat iktatnak a viselkedésükbe. Vagyis megdőlni látszik az

a sok száz éve fennálló elgondolás, amely szerint az állatok viselkedését alapvetően három dolog határozza meg: a fajfenntartás, az életben maradás és a csoport genetikai állományának (akár az egyén kárára történő) megőrzése.

Állati erkölcsök

Emberként gyakran kell választanod önmagad és mások között. Előfordul, hogy két rossz között mérlegelve próbálod megtalálni a kisebbiket, és van, hogy olyan dolgot kell(ene) tenned másokért, amit nem akarsz. Bárhogyan döntöttél is, utána együtt kell élned a nyomában járó következményekkel. Ez tesz téged igazán emberré.

Ez vajon azt is jelenti, hogy az állatoknak nincsenek erkölcseik? A válasz egyértelműnek tűnik, az állatok viselkedése azonban sokkal összetettebb, mint gondolnánk és meglepő módon gyakran mutat morális jegyeket is. Az állati erkölcsök működésének jellemzésekor Frans B. M. de Waal holland főemlőskutató egy patkánykísérletről számol be, amelynek során a patkányok számára egy tányérba csokoládét helyeztek, a másik tányérban pedig egy bajba jutott egyedtársat. Azt figyelték meg, hogy a rágcsálók előbb-utóbb késztetést éreznek arra, hogy hozzájáruljanak fajtársuk megmentéséhez.

„Az emlősök, amikor mások szenvedésének jeleire reagálnak, késztetést érezhetnek arra, hogy javítsanak a helyzetükön – írja The Bonobo and the Atheist – In Search of Humanism Among the Primate című kötetében Frans De Waal. – Felismerni mások szükségét, és megfelelően reagálni rá valójában nem azonos azzal az előre programozott hajlammal, hogy feláldozzuk magunkat a genetikai jóért.”

Vagyis a másik megsegítésének semmi köze nincs a fajfenntartáshoz vagy a fajspecifikus genetikai jellemzők megőrzéséhez, az állatok viselkedésében ez mégis egyértelműen jelenlévő vonás.

Ahogy sok esetben a veszekedések utáni kibékülés rítusa is. Egyes állatfajok ugyanis fontosnak tartják, hogy a viták és csatározások után beiktassanak valamiféle helyreállító cselekvéssort. A bonobóknál ez éppenséggel tényleg a szex, ez azonban nem minden állatfaj esetében van így, hívja fel rá a figyelmet TED-előadásában De Waal.

Majomszívesség

A másik megsegítésének fontosságára a kutatók már egy 1937-es csimpánzkísérletben is felfigyeltek. A kutatás keretében két kölyköt ültettek egymás mellé, majd nem messze tőlük egy doboznyi ételt helyeztek el. A doboz mérete és tömege miatt azonban a kölykök csak akkor juthattak a finomságokhoz, ha összedolgoztak.

Ezzel természetesen nem is volt semmi gond addig, míg mindkét ifjonc gyomra korgott. De vajon mi történt azután, hogy a kutatók az egyik kölyköt megetették? Logikus volna arra következtetni, hogy mivel a csimpánz személyes motivációja megszűnt, már nem kooperált a fajtársával. Csakhogy épp ellenkezőleg történt: a kísérletek döntő többségében a majmok akkor is közös erőfeszítéssel szerezték meg az elemózsiát, ha az valójában már csak az egyiküknek volt fontos.

Ennek oka feltehetően az, hogy a jövőbeni szívességek elérése érdekében az állatok örömmel segítették ki társukat a bajban. Vagyis

az állatok nemcsak szenvedés, hanem szükség esetén is segítenek egymásnak – és remélik, hogy a jövőben tettüknek lesz valamiféle jelentősége.

Állati empátia

Frans B. M. de Waal az állatok között megfigyelhető empátiát kutatva arra jutott, hogy az empátiának van testi aspektusa is, vagyis

az állatok egy része testi jelekkel is reagál a környezetében lévő fajtárs érzelmeire.

Ennek egyik változata a szinkronicitás és utánzás – például a tény, hogy az állatok az empátia kifejezése céljából utánozzák a másik tetteit (ilyen, amikor az emberek ásítanak, ha a környezetükben valaki ásít).

Egy másik lehetséges aspektus a vigasztalás, tehát az együttérzés valamely testi kifejezési formája annak biztosítására, hogy az állat felismeri fajtársa érzelmi igényeit. És persze megfigyelhető egy kognitív aspektus is, mely lényegében azt feltételezi, hogy az állat nemcsak észleli, hanem érti is a másik érzelmi állapotát és motivációit. Ez állat és állat között ritkábban megfigyelhető, ember és állat kapcsolatában azonban nagyon is gyakori. Gondolj csak a terápiás kutyákra, a szomorú gazdit vigasztaló cicákra és többi szőrös kis kedvencre, ami így vagy úgy, de bearanyozza a gazdija életét. 

Közösségi élet

Mark Rowlans, a Miami Egyetem professzora is úgy véli, hogy bár az állatok az elvont gondolkodás képességének hiányában nem vonhatók erkölcsi felelősségre a tetteik nyomán, attól még egyes fajok esetében nagyon is van erkölcsi érzékük.

Mint mondja, az együttérzés, a kedvesség, a tolerancia és a türelem, valamint ezek negatív megfelelői, mint a harag, a felháborodás, a rosszindulat, valamint a tisztességes és a nem tisztességes dolgok érzékelése jelen vannak az állatok viselkedéses eszköztárában is.

Vagyis ők is képesek arra, hogy csak azért tegyenek dolgokat, hogy azzal egyedtársaikat boldoggá tegyék, támogassák vagy érzelmileg megerősítsék.

Az állítás bizonyítására De Waal és csapata kidolgozott egy majomkísérletet, amelynek során a vizsgált egyedek választhattak, hogy a kutatásvezetőnek egy egyéni jutalmat jelentő vagy egy közös jutalmat indukáló zsetont adnak át. Ergo: a kísérletben részt vevő majom bárhogy döntött is, mindenképpen kapott jutalmat – és nem kapott büntetést azért, mert a másik majmot kihagyta a jóból. 

Ez egyben azt is feltételezi, hogy ha az állatok valóban állatiasan működnek, a választások 50-50 százalékos arányban, kvázi random dőlnek el. Csakhogy nem így történt: a másik egyed jelenlétében a majmok közel 60 százalékos arányban választották a közösségi zsetonokat. Ha a fajtárs megerősítő gesztusokat tett, pozitív jellegű cselekedetekkel keltette fel a másik fél figyelmét, ez az arány még inkább megnőtt. Ha azonban az egyed próbálta megfélemlíteni a döntéshozót, a közösségi zsetonok választási hajlandósága szignifikánsan csökkent. Vagyis

a majmok automatikusan előnyben részesítették az adakozó-támogató döntéseket, az elnyomásnak azonban következetesen nem engedtek.

Az igazságtalanság az állatokat is bosszantja

Nincs idegesítőbb dolog, mint az, ha két, nagyjából azonos értékekkel, tudással, viselkedéssel bíró egyént azonos körülmények között eltérően bírálnak el. Az igazságtalanság idegtépő, felháborító és dühítő, amitől a legtöbb embernek gyorsan elgurul a gyógyszere.

Anyaként a legtöbben szólnak, ha egy gyerek órákra lefoglalja a hintát a játszótéren, előbb-utóbb kiakadsz, ha a kollégádat újra és újra előléptetik, miközben a te fizetésed stagnál, és valószínűleg nem veszed jó néven, ha az asztaltársaságotok egy másikkal egy időben érkezik az étterembe, ők mégis fél órával előbb jutnak ételhez, mint ti. Szükség van rá ugyanis, hogy a világ igazságosságába vetett hitet újra meg újra megerősítsék – és dühösek vagyunk, ha ez elmarad.

Sarah Brosnan és De Waal közös kísérlete azt vizsgálta, hogy vajon mi a véleményük az állatoknak az ilyen jellegű igazságtalanságról. Ennek keretében két kapucinus majmot helyeztek két egymás melletti ketrecbe, majd adtak nekik egy követ. Ha a majmok visszaadták a követ a kísérletvezetőnek, jutalmul egy-egy darab uborkát kaptak – ez pedig végtelenül boldoggá tette a őket egészen addig, míg a körülmények váratlanul meg nem változtak.

Abban a percben ugyanis, hogy az egyik kis kapucinus jutalmul szőlőt kapott, a másik majom felháborodott, a ketrec rázásával jelezte a dühét, a kapott uborkát pedig következetesen a kísérletvezetőhöz vágta. 

A kísérlet egy módosított változatát kutyákkal is elvégezték, amely azt mutatta, hogy a kutyák a feladatban az egyenlőtlen megerősítés ellenére is jellemzően együttműködők voltak a feladatok teljesítésében, de az eltérő mértékű jutalmazás hatására a stressz szignifikánsan több tünetét mutatták. Vagyis dühítette őket az igazságtalanság. 

És hogy mi ebből a tanulság? Az, hogy az állatok sokkal érzékenyebbek, okosabbak, emberibbek, mint gondolnánk, épp ezért olyan fontos, hogy felelősen és tudatosan bánjunk velük. Vagy akár tanuljunk tőlük, mert néha ők az okosabbak.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

Z. Kocsis Blanka