„Kedves Mama!

Nahát, már megint a fehér lap előtt gubbasztok, amin villog a kurzor. Mint fél éve a terapeutánál. Akkor már túl voltam egy másik irományon, ami kilenc oldal lett, vagyis lehet, hogy több, csak ott hagytam abba. Mit okozott nekem, hogy „anyám sose szeretett”, és a kérdésre: „minek szültél a világra?” csak ennyi tellett: „mert apád akarta.”

Kívül-belül atomjaira szedtük a történetet, mire végül elsimult – magától. Tán megért a feledésre, miután megérkezett a megbocsátás. Az elengedés még tart, a hálát még nem tudom belőni sehová. Sokszor gyakorlom, és gyakoroltam, valahogy Te kimaradtál belőle. Eddig.

Hálás vagyok, a rút kezdetekért, mert értékelem a jót, azt, hogy annyit bántottál, mert ma már nem tud a világ megsebezni. A vasbeton csak kocsonya hozzám képest.

Hálás vagyok az elmaradt születésnapokért, így megtanultam tortát sütni.

Hálás vagyok a rengeteg megválaszolatlan kérdésért (fiúkról, az életről, rólam, a világról), mert nagyszerű emberek siettek a segítségemre, hogy tanítsanak, akiket értékként őrzök.

Hálás vagyok, hogy eltaszítottál magadtól, mert megtanultam a legfontosabbat, magamat szeretni és elfogadni, ahogy vagyok.

Hálás vagyok, hogy a halálba ittad magad, mert távol tartom magam mindentől, ami függőséget okoz, rombol, és nyomorba dönt.

Hálás vagyok, hogy bár ez volt a szakmád, nem adtál rám szép ruhát, így megbecsülök mindent, amim csak van.

Hálás vagyok, hogy nem foglalkoztál vele, mi és ki bánt, mert én együtt érző lettem, és szívemen viselem mások sorsát.

Hálás vagyok, hogy nem adtál enni, mert soha nem dobom ki az ételt.

Hálás vagyok, mert miattad indultam el az önismeret kanyargós, kényelmetlen, nehéz, rögös, ámde csodálatos útján.

Hálás vagyok a fájdalmas múltért, az elmaradt gyerekkorért, mert megtanultam másképp csinálni, megélni. Megtanultam építeni.

Értékelni. Széppé tenni. Jól bánni magammal. Az emberekkel.

Hálás vagyok, mert enélkül nem tudnék másoknak segíteni.

Gyönyörű voltál, okos, sebzett, és végtelenül magányos. Nem tett boldoggá a modell szépségű tükörképed, a Kazinczy-díjad, az eltékozolt tehetséged, az egyébként tökéletes egészséged, és nem tettelek boldoggá én sem.

Megtanultam Tőled, hogy a boldogság bennünk lakozik, valahol mélyen, amelyet nem szabadna, hogy befolyásoljon a világ soha, de soha. Nem kötődik semmi „anyagihoz”, láthatóhoz, csak egyetlen dologhoz: az akarathoz.

Hogy meg akarjuk élni!

Tizenöt évig rettegtem a gyermekvállalástól, mert csak az dobolt bennem: olyan leszek, mint Te. Képtelen leszek szeretni a gyermekemet.

Tévedtem.

Vettem egy lila csíkos, masnis kis ruhát.

Mindennél jobban fogom szeretni, felnevelem, jóra tanítom, megteszem a tőlem telhető legjobbat. Mert akarom.

És, ha megkérdezi, hogy milyen volt az én anyukám, elmondom neki: megtanított mindenre, amire szükségem volt.

A temetőbe sosem mentem ki Hozzád, de amikor megszületik a gyermekem, viszek Neked fehér gyertyát, fehér rózsát. Mert Nélküled ő sem lenne.

Nem, mégsem.

Azt hiszem, inkább íriszt viszek.

Azt szeretted a legjobban...

Ágica”

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock