-

Az életem egyik legnagyobb tragédiája úgy történt meg velem, hogy észre sem vettem. A dunántúli falu Mihály-napi búcsújára anyuval mentem. Nagyon vártam már. Reggel körmenet volt a templomban és a templom körül, mert Szent Mihály a község védőszentje. A pap is kitett magáért. Szépen szónokolt. Azt nem tudtam, hogy miről, mert gondolatban már a búcsúban jártam. A mutatványosok előző hétvégén megérkeztek. A falu apraja esténként rohant körhintázni, dodzsemezni. A nagyja meg a céllövöldékbe, a lányokat elkápráztatni, hogy a sokpálcikás plüssöket kilőjék nekik. A nagylány ilyenkor a fiú mellett állt, és kényeskedve kiválasztotta a legnehezebben kilőhető ajándékot. A fiú, mint erős, céljától eltántoríthatatlan férfi pedig minél kevesebb lövéssel megszerezte azt. Az igazán vagányok előtte ittak is egy kis célzóvizet. Annyira szerettem volna mielőbb nagylány lenni. A templomban csak arra tudtam gondolni, hogy már biztosan megjöttek a vásározók is. Kipakolták a sok mézeskalácsot, krumplicukrot, bocskorszíjat. Kaptam zsebpénzt is... az összeset elköltöm! Felülök a körhintákra is. A lánchintát szeretem a legjobban. A barátnőmmel összecsavarjuk a két széket, és elindul a körhinta körbe-körbe, így mi még pluszban is pörgünk. Alig lehetett szédülés nélkül kibírni. És ezt egymás után többször is. Meg még lökdössük is egymást. Felszabadító érzés, hogy repülsz. El a földtől, ki a hétköznapokból. Hű, és a dodzsem! Annak az a lényege, hogy egymásnak kell ütközni. A fiúk üldöznek. Akkora erővel jönnek nekem, hogy majdnem lefejelem a kormányt. Hát, igen, ez a lányok sorsa. Onnan tudom, hogy mutatós vagyok: lökdösnek a lánchintán meg nekem jönnek a dodzsemmel. Amikor nagyobb leszek, akkor meg sokpálcikás szív alakú, love feliratos párnát lőnek majd nekem. Már a misére is a legszebb, pörgős szoknyámat vettem fel. A hajam, mint a nagylányoké: copfban összefogva féloldalasan.

Anya is kiöltözött. A hajában friss dauer, magassarkú, répanadrág, új, a Skálában vásárolt retikül. Csinos volt.  Szerettem vele menni, amikor mindenki őt nézte, mert tényleg szép volt. Ő is várta a búcsút. Kicsit kiszakadhatott a hétköznapokból.

Szépen felöltözve lehetett vonulni a vásárban, megállni, beszélgetni, bezsebelni az elismerő pillantásokat.  Mert ez a falu mindentől messze volt. Itt az emberek dolgoztak a munkahelyükön, munka után a háztájiban, hétvégén meg az állatokkal. A szórakozás csak a búcsú, a falunap, és az augusztus 20-i ünnepség lehetett. Anyukám annyira szép volt.  Szerettem volna, ha neki is lőne piros, szív alakú, sokpálcikás plüsspárnát apukám. Úgy terveztem, hogy amikor már elég nagy leszek ehhez, és lő nekem ilyet egy fiú, azonnal neki adom. Anyukám nem itt nőtt fel, nem kapott ilyet. Apukám meg nem értette. Ha ennyire fontos, majd bemegy a városba, aztán megveszi azt a párnát, csak hagyja már békén. De így már nem kellett. Amikor a mutatványosok megjöttek, a falu élete végre felpezsdült. A tanács szabályozta, hogy csak sötétedéstől este tízig lehetnek nyitva. Túl sok pénzt költöttek ott a helyiek. Én minden este az osztálytársaimmal voltam kint. Tízig nem maradhattam, mert másnap iskola, de fél kilencig biztosan körhintáztam. Apát nem érdekelte, merre vagyok, etette az állatokat. Anya esténként otthon szokott lenni, segít apának, készíti a vacsorát, kikérdezi a leckém, pakol, mosogat. Ilyenkor, búcsú előtt viszont inkább szépül. A vasárnapra a nagy napra, hogy a legjobb formáját hozza. Kozmetikus, fodrász...

Egyik este sem volt még otthon, amikor hazaértem. Biztosan sokan voltak a fodrásznál, és  ki kellett várni a sorát. A kozmetikusnál is elhúzódott az este.  Még a szomszéd néni is rosszul lett a héten az egyik este, át kellett hozzá szaladni. Onnan csak reggel jött haza.

A szobában a kanapéra dobva találtam egy szív alakú plüss párnát. Csodálkoztam rajta, de örültem neki.

Aztán még két este nem jött haza. A szomszéd néni nagyon beteg lehetett. Olyan rendes volt anyukám, hogy szó nélkül segített neki.

A búcsúban anyukámba karolva sétáltunk végig. Büszke voltam rá. Nekem volt a faluban a legszebb anyukám. A lánchintára egyedül ültem fel. Azt mondta, hogy engem akar nézni, kíváncsi rá, mennyire érzem magam jól, ezért lent maradt.

Integettem neki. De ő nem figyelt rám, mert a körhinta kezelője odament hozzá, beszélgetni kezdtek. Én csak forogtam, forogtam körbe- körbe, összefolyt minden, nem láttam senkit. Amikor a háromperces menetidő véget ért, kiszálltam. Kerestem őt, de nem találtam. Azt gondoltam, hazament. Este tízig voltam a búcsúban. A pénzemet elköltöttem, rengeteg cukorkát vettem, zsákbamacskát húztam. Nagyon jól éreztem magam. A lánchintás még este összepakolt. Reggelre nyoma sem volt. Soha többé nem láttam az anyukámat.

Dr. Törőcsik Edit

Női sorsok Magyarországon sorozatunk első részében „apuka kicsi hercegnőjét" ismerhettétek meg. A második részben pedig egy olyan nőt, aki máshogy akar élni, mint a szülei tették.